- Én is úgy akarok vezetni, mint te! Olyan erőszakosan! - közölte velem az unokahúgom, mikor kézbe kapta a jogosítványát. Megdöbbentem, még hogy én erőszakosan vezetnék? Aztán elgondolkodtam. Igen, az biztos, hogy dühöngök, fenyegetőzöm, és káromkodom a volán mögött,... de csúnyákat mutogatni nem…

Jó ez a munkahely. Kicsi postahivatal, pár dolgozó, jókedv, udvariasság és kulturált ügyfelek. Mindig jön valaki, akit ki kell szolgálnunk, nincs idő lábat lógatni.

Feküdtem az ágyon, és vártam, hogy sorra kerüljek. Bár éjszaka nem aludtam és egy napja nem ettem, sem álmos, se éhes nem voltam. A gyomrom görcsölt az idegességtől. Nem sejtettem, hogy ilyen szörnyű lesz.

"22 fok van az irodában, fázunk, pedig jól felöltöztünk, és folyamatosan isszuk a forró teát!” panaszolta múlt héten az egyik ismerősöm.

Tudod, amikor annyi idős voltam, mint most te, minden nyarat a nagymamáméknál töltöttem.

Egyik péntek hajnalban hangos morajra riadtam. Kikászálódtam az ágyból, és félálomban elkezdtem keresni a zaj forrását. A konyhában még erősebben hallatszott. Megijedtem, mi a fene lehet ez? Repülőgépek kergetőznek felettem? Vagy véletlenül helikopter szállt a tetőre? Vagy az utcáról…

 - panaszkodtam volna a háziorvosnak személyesen, ha el lehetett volna menni hozzá. Panaszkodtam volna telefonon, ha tudtam volna vele beszélni.

  - Képzeld, hogy jártam a közértben! – vágtatott be nagynéném az ajtón. - A pénztárosnő! Köhögött, taknya-nyála egybefolyt, már elnézést a szóhasználatért, de nagyon dühös vagyok!

Megkaptam az időpontot az oltásra. Jó, nem pont húsvét hétfőre, hanem elsejére.

Vajon hányan lehetnek még előttem? Ki lehet ezt egyáltalán nyomozni? Némi vívódás után rászántam magam, és jelentkeztem „oltatni”. Nekem nem tűnt fel visszajelzés, de állítólag kiírja, ha sikerült.