A tavasz beköszöntét számomra a napsütés, a rügyező, virágzó fák, bokrok, a zöldellő fű, a tarka-barka illatozó virágok és a daloló madarak jelzik. Végre pihenni tér a ködös, szürke, kopár, csendes tél. Persze nem a forgalmas utcákon kell mindezt keresni, ott nincs csend, és nem hallatszik…

Megtervezem a februárt! – gondoltam egy hónappal ezelőtt. Milyen legyen? Nyilván klassz! „Képzeld úgy, mintha már meglenne, hisz a gondolatnak teremtő ereje van!" Ritkán tervezek. Minek? Jellemzően sose lesz belőle semmi. „Ember tervez, Isten végez!” – a közmondás általában győzedelmeskedik…

Azaz inkább a „segítői”. Féltem ettől a karácsonytól. Ez volt az első, amit egyedül töltöttem, és ezért gondoltam, hogy idén nem lesz a fa alatt semmi. Hiszen kitől is kaphatnék?

Nem. Nem a stressz! Szó sincs róla! Nem vágtam földhöz dühömben a kedvenc csészémet, az Eiffel tornyosat! Sokkal hétköznapibb a történet. Fenyő Miki dala szólt, én lazán táncoltam rá, miközben mosogattam. Egyik pillanatban váratlanul kicsúszott kezemből a csésze.