„Akkor elviszem hozzád holnap a könyvet jó?” jött az üzenet a telefonra, miután nem mertem bevállalni a félóra villamosozást. A meglepetéstől elmosolyodtam, és szinte fülig érő szájjal gépelni kezdtem a választ: „Szuper ötlet, köszönöm! Találkozunk a ház előtt, talpig maszkban!”

A fiatalember a buszmegállóba várakozott. Még csak öt óra volt, de már sötétedett. - Az ősz örömei – konstatálta, majd feltette kapucniját a tétova esőcseppek ellen, amik mintha nem tudták volna eldönteni, tényleg leessenek-e? - Vajon véletlenül van a megálló a kapu előtt? – elmélkedett.

Na jó, bevallom, ez azért túlzás. Inkább motiváltak a kimozdulásra, de olyan jól, hogy megtettem. Magamtól. Négy hónap karantén után, elhagytam a biztonságosnak ítélt lakást és közvetlen környékét, ami az utóbbi időben a mozgásteremet képezte. Nagy lépés volt számomra.

Múltkor sérelmeztem, hogy láthatatlan vagyok.  (Elolvasható: itt ) Valaki, valahol meghallhatta. Feltámadt egy titokzatos szél, fújni kezdett, és hatására a felhő, vagy köd, esetleg füst, ami eltakart az emberek szeme elöl, oszladozik. Meglepetésemre, láthatóvá kezdtem válni.