Na jó, bevallom, ez azért túlzás. Inkább motiváltak a kimozdulásra, de olyan jól, hogy megtettem. Magamtól. Négy hónap karantén után, elhagytam a biztonságosnak ítélt lakást és közvetlen környékét, ami az utóbbi időben a mozgásteremet képezte. Nagy lépés volt számomra.

Reggel telefonált Anna, hogy beugrik hozzám. A szürke felhők ellenére, mintha egy pillanatra kisütött volna a nap. A lelkemben legalábbis. Két hete nem találkoztunk, odajutottam, ünneppé válik a nap, amikor meglátogat.

Karácsonykor és húsvétkor szoktam képeslapot küldeni a közeli rokonoknak, barátoknak. Ma jutott eszembe, most ez sajnos elmaradt. Gondolom, ők sem várták idén. Pedig én készültem! Ez az első egyedül töltött húsvétom. Bevallom, nem jó, pedig „csak” a karantén miatt vagyok egyedül.

Nem. Nem a stressz! Szó sincs róla! Nem vágtam földhöz dühömben a kedvenc csészémet, az Eiffel tornyosat! Sokkal hétköznapibb a történet. Fenyő Miki dala szólt, én lazán táncoltam rá, miközben mosogattam. Egyik pillanatban váratlanul kicsúszott kezemből a csésze.

Kolléganőm reggel kérdezte, miért nem ülsz ki az erkélyre? Milyen igaza van. Ez az ötlet eddig eszembe sem jutott. Itt a szép erkély, délelőttől késő délutánig napsütéssel melegítve. Kicipeltem egyik kényelmetlen székemet, (nem is értem, miért nincs kényelmes?) kibéleltem párnával, pléddel, és…