Hol volt, hol nem volt, … (talán igaz sem volt,) egyszer régen, „bloggerkedésem” kezdetén, rátaláltam egy csoportra, a neve: BloggerKépző. Itt a helyem, gondoltam, és azon nyomban beléptem. Így legalább magát „bloggernek képzelő” laikus írogatóból igazi blogger leszek! Ja, nem is, inkább nagybetűvel: igazi BLOGGER. Az embernek legyenek céljai.

Szerettem csoporttag lenni, voltak feladatok, ötletek, sokat tanultam.

Elolvastuk a megosztott blogokat, és lassanként „megismerkedtünk”. Volt, akinek tetszett az írása, volt, akié jobban tetszett. Valahogy így akadtunk „Fejszelep blog”-gal egymásra. Pár története után megállapítottam, kedvelem, a stílusát. Gondolom, ő is hasonlóan vélekedett, mert kölcsönösen lájkoltuk egymást, és alkalomadtán hozzá is szóltunk a másik írásához.

Telt múlt az idő, fogalmam sem volt, nőt vagy férfit rejt-e a „titokzatos” név. (Egyáltalán, mit jelenthet, sose hallottam ezt a szót.)

Egyszer csak eljött a nagy nap, lehullt a „lepel”, avagy a titok napfényre (vagyis képernyőre) került: Sándornak hívják a rejtélyes bloggert.

Nekem azonban, (bár ezt sose árultam el neki, a közvetlen ismerőseim azonban tudják,) azóta is „Fejszelep” maradt. Ő számomra különleges. Sándor nevű blogger lehet sok, de Fejszelep csak egy van!

Időközben évek teltek el. „Barátságunk” megmaradt. Olvassuk egymás írásait, lájkoljuk vagy „hűházzuk”,tartalomtól függően, és sokszor hozzá is szólunk. (Állítólag ezt szereti a facebook algoritmusa.) Kedvesen, viccesen, mosolygós lesz tőle az estém.

Találkoztunk-e az online téren kívül? Igen, a BloggerKépző csoport tartott találkozót. Beszélgettünk, feladatokat oldottunk meg, és én végig úgy éreztem, Fejszeleppel „egy húron pendülünk”. Hogy ő hogy érezte? Azt nem tudom.

Azóta továbbra is az online térben tartjuk a „kapcsolatot”, lájkok, és időnkénti hozzászólások formájában.

Vajon miért jutott eszembe mindez?

Egy hete elkezdtem egy 21 napos kihívás. Jöttek az apró, különösebb gondot nem jelentő feladatok, míg eljött az x-dik nap, egy meglehetősen „rázós” feladattal. Legalábbis számomra az volt.

Kik azok az emberek, akiknek hálás vagy, hogy életed részei. Néhányat fel kellett sorolni, utána jött a lényeg, amitől majdnem dobtam egy hátast, közöld is velük mindezt.

Hát én ilyet aztán soha! Eddig sem tettem, most sem fogok. Aztán elgondolkodtam. Végül is miért is ne? Valahogy csak túlélem, (és remélem ők is.)

Írásban tettem meg. Kezdtem a testvéremmel. Az első „közlés” nehéz volt, aztán a többi már egyre könnyebben ment. Elképzeltem a döbbenetüket, amikor elolvassák a tőlem távolálló és meglepő „vallomást”, és fülig ért a szám a mosolytól.

Az elején rémületet jelentő feladat végül mosolygóssá vált.

Ekkor eszembe jutott Fejszelep. Ő szintén beletartozik a számomra fontos emberek közé. Merjem-e megírni neki?

Megfogalmaztam, dilemmáztam, nem mertem.

Talán ennek a „végre nem hajtott” feladatnak köszönhető, hogy bevillant megismerkedésünk története.

Úgy döntöttem, itt a pillanat, hogy végrehajtsam a furcsa kihívást.

Kedves Fejszelep, hálás vagyok, hogy életem része vagy, kölcsönösen elolvassuk egymás írásait és számíthatok a reakcióidra, vicces hozzászólásaidra.

Remélem mindez még sokáig így marad!

PJudit

Az egykori „Mesetarisznya” bloggere

 Fotó: Pixabay