- Én is úgy akarok vezetni, mint te! Olyan erőszakosan! - közölte velem az unokahúgom, mikor kézbe kapta a jogosítványát. Megdöbbentem, még hogy én erőszakosan vezetnék? Aztán elgondolkodtam. Igen, az biztos, hogy dühöngök, fenyegetőzöm, és káromkodom a volán mögött,... de csúnyákat mutogatni nem szoktam, próbáltam finomítani az eredményen.
A vizsgák elsőre sikerültek. A kresz a tudás miatt, a vezetés szerintem azért, mert az oktató nagyon meg akart szabadulni ügyetlen tanítványától.
Első autóm még a "merkuros" korszakból származó csodaszép kis Polski volt. Éveket vártam rá, majd hosszas sorban állás után átvehettük a vadonatúj járgányt.
Jogsi három éves, vezetői tudás zéró, hajrá! Ideiglenes oktatómmal elmentünk az albérlettől a munkahelyig (kb 20 km), majd vissza. Háromszor.
- Minden oké? Sávváltásokat megjegyezted? Csak ügyesen! – búcsúzott tőlem.
Másnap reggel jött az önálló produkció. Szerencsésen beértem a munkahelyre, csupán egy probléma volt, a parkolás. A második kerület egy lejtős utcájában volt a cég, na a lejtőn parkolást elfelejtettük gyakorolni.
Néhány nap múlva felmerült az ötlet, talán a barátaimhoz is elautózhatnék! Hosszas térképböngészés után (akkor még nem volt GPS), minden utcanevet, kereszteződést és kanyart bemagolva, elindultam. Csak arról feledkeztem meg, haza is kell majd mennem!
Így kezdődött sofőr karrierem, inkább gyáván, mint bátran.
Idővel belejöttem a vezetésbe, mint kiskutya az ugatásba. Pesten már bárhova elmentem, sőt vidéki utakat, még bécsi kirándulást is bevállaltam.
A gyávából lassan bátrabb, majd bátor, végül erőszakos lett.
Amikor barátnőm tanulta a vezetést, már rengeteg „jó tanácsom” volt. Pl: sávváltásnál kiteszed az indexet, kicsit vársz, majd lassan megindulsz. Ha dudálnak, visszakozz, ha csend van, hajrá!
A második kocsinál tartottam (szintén kis Polski), mikor beütött a krach.
Munkahelyről autóztam hazafelé, esett az eső. Piros lámpánál várakozva látom a tükörbe, egy Lada vágtat felém, nem csökkentve a tempóját. Menekültem volna, de nem volt hova. Kiugrani nem volt idő. Belém rohant. Engem nekilökött az előttem állónak, azt pedig az őelőtte állónak.
Úgy kapaszkodtam a kormányba, hogy teljesen elgörbült, pedig eléggé vastag volt. Az ülésem kiszakadt a helyéből.
A Ladában egyébként rendőrök ültek. A többi autó némi sérüléssel, de saját keréken távozott a helyszínről, enyémet elszállították, én pedig kórházba kerültem, különféle ellenőrző vizsgálatokra.
Szerencsére épp bőrrel megúsztam, nem tört el semmim, csupán pár napig minden tagom fájt.
Ez volt az az esemény, mely majdnem kettétörte autóvezetői pályafutásomat. Nagyon nehéz volt újra volán mögé ülni. Egyrészt aggódtam, hogy az összenyomott gépkocsit vajon sikerült-e rendesen helyre kalapálni, másrészt tartottam a forgalomtól. Amikor hátulról közeledett egy jármű, eluralkodott rajtam a pánik.
- Vagy legyőződ a félelmed, vagy eldobhatod a jogsid! – biztattam magam. Legyőztem. Eleinte két méterre álltam meg az előttem állótól, nehogy beletoljanak. Aztán lassan visszaszoktam a régi „kerékvágásba”.
Negyedik kocsinál váltottam, a kiváló, de megöregedett kis Polskit Toyotára cseréltem. Ezt az előzőhöz képest egy élmény volt vezetni!
Teltek-múltak az évek, és ekkor jött az újabb csapás!
Az M1-es autópálya felé haladtam, a Budapest táblát elhagyva rám tört egy pánik roham. Gyors szívdobogás, levegő után kapkodás…, ahogy illik. Mi okozta? Fogalmam sincs. Elgurultam a legközelebbi parkolóba és leálltam. Tudtam a megoldást, zacskó elő, abba-abból lélegezni. Nem emlékszem mennyi ideig tartott.
Utána jött a fogas kérdés, hogyan tovább? Vissza, vagy előre? Tolni, vagy vezetni? Döntöttem, nem adom fel! Irány tovább, a cél felé!
Pár nap múlva hazaautóztam Pestre. Lassan, némi szorongással. Aztán a helyzet rosszabbodott. Pánik roham nem volt, de pánik igen. Vezetni rettegve nem szabad, így a történet vége az lett, hogy szegény autó csak álldogált a ház előtt, vastagon borította a kosz és a lehullott falevél, az akkumulátor lemerült, a benzin megbuggyant benne.
Tudtam, ennél jobbat, többet érdemelne. Két év mozdulatlan parkolás után, tavaly januárban fájó szívvel eladtam.
Győzött a félelem, lejárt a jogsi. Agresszív gyalogos lett belőlem!
PJudit
Fotó forrása: Pixabay
Ez a bejegyzés az MBBK Bloggereinek összefogásával jött létre. A kék gombra kattintva megismerhetjük a többiek "Közlekedés" témával kapcsolatos gondolatait is. Hajrá, kattintsunk!
