Feküdtem az ágyon, és vártam, hogy sorra kerüljek. Bár éjszaka nem aludtam és egy napja nem ettem, sem álmos, se éhes nem voltam. A gyomrom görcsölt az idegességtől. Nem sejtettem, hogy ilyen szörnyű lesz.

Legszívesebben megállítottam volna az időt, hátha történik valami csoda, valaki megsúgja, mit tegyek. A falióra mutatója azonban halk percegéssel, kíméletlenül haladt.

Nem vagyok vallásos, de Istenhez fohászkodtam. Adjon jelt, jól döntöttem-e. Isten nem szólt, és csoda se történt.

Milyen boldog voltam még két héttel ezelőtt! Nyaraltunk, élveztük a napsütést, a tengert. Megnéztünk mindenfélét, és új italokat próbáltunk ki. Szerettem, és szerettek. Legalábbis így gondoltam.

Aztán jött a váratlan meglepetés. Azaz, inkább nem jött, aminek jönnie kellett volna. Jött helyette a rosszullét.

Nem aggódtam egy pillanatig sem. Szeretjük egymást, minden rendben, boldogok leszünk. Nincs semmi baj! A három negatív szó, mely együtt pozitívan cseng.

Tévedtem.

- Miért vagy olyan sápadt? Nem is eszel! – jött a kérdés. – Beteg vagy? Elrontottad a gyomrod?

Próbáltam megnyugtatni, (még csak magamnak akartam a titkot,) de folyamatos lett a faggatózás. Két nap múlva elmondtam.

A vallomás után kiderült, hogy elképzelésem a boldog folytatásról hiú ábránd.

- Nekem csak te kellesz! Te, egyedül!  – volt a válasz vallomásomra.

És elkezdődött…

- Egyszerű kis műtét az egész! – hallgattam egész nap. Folyamatos volt az agymosás.

Vajon semmit nem érez? Szeret még? Vagy soha nem is szeretett? Csupán egy lány voltam, akivel jó kirándulni, szórakozni, inni…

Pánikba estem. Mi történik ha elhagy, inkább a szabadságra vágyik? Ott maradok egyedül, végképp elveszve!

Néhány mondatával látszólag nekem adta át a döntést. A folyamatos győzködés mellett azonban mindez hamisan csengett.

Mit tegyek?

Bárhogy döntök, a kapcsolatunk már soha nem lesz a régi.

Az ágyban fekvéstől zsibbadni kezdett a lábam. Felhúztam a térdeimet. Úgy néztek ki a fehér paplan alatt, mint a hegyek. Mint a fehér elefánt formájú hegyek …

Emlékeztem, ahogy elsétáltam az állomás széléig. Hallottam a közeli folyó csobogását, vadul, gondtalanul rohant a célja felé.

- Boldogok lehettünk volna, és mi egyre inkább elrontjuk! – szóltam szomorúan, és döntöttem. Egyedül megyek tovább.

A fővárosig néma csendben ültünk a vonaton.

- Befejeztük. Hazautazom. – közöltem vele az állomáson, miközben leintettem egy taxit.

- De miért? Nem muszáj, ha nem akarod! – dadogta meglepetten.

- Már nem számít!

- Akkor én is hazamegyek veled! – nyúlt a bőröndökért.

- Nem! Te maradj csak! Nézd meg várost, ahogy tervezted. Járd végig a templomokat, üldögélj a bárokban … , ne hagyd ki a régi álmod! Engem már az egész nem érdekel!

- De…

- Minden jót! Megyek! - vágtam a szavába, és bepattantam a kocsiba, még mielőtt meggondolhattam volna magam.

Kisírt szemekkel értem a reptérre. Gépre ültem, és hazajöttem.

Az első napok boldogan teltek. Terveztem az új életet. Egy idő után azonban kezdtem egyedül érezni magam. A magányt követték a kételyek.

Hogyan folytatom az egyetemet? Mi lesz a vágyott jövővel, amiért eddig mindent megtettem?  Hol fogok lakni, és miből, ha a kollégiumból kitesznek? Honnan lesz pénzem? Ki segít nekem?

Vagy mindez fölösleges aggodalom? Így is, vagy akár később is tanulhatok?

Még olyan fiatal vagyok! Nem akarom lekötni magam! Nem akarok még felnőni! Majd később, tíz év múlva! Most bulizni, szórakozni szeretnék!

Elvetetem, hisz úgyis csak teher! Neki se lenne jó mellettem!

De ha megbánom, vissza már nem fordítható!

Mekkora lehet? Két centi? Vajon milyen? Mint egy kis kukac? Ott úszkál, fickándozik, élvezi az életet. Még élvezi! Fel se merül benne, hogy mi lesz, ha… Enyém! Belőlem, azaz belőlünk egy darab! Mit tegyek?

Ügy éreztem, tönkre ment az életem.

Végül döntöttem. Félelemből, gyávaságból, önzőségből…

Feküdtem a kórházban, és várakoztam. Néztem a hegy formájú, felhúzott térdeimet. A fehér elefánt! Nem ajándék, inkább teher.

- Itt az idő, induljunk! – riadtam a nővér hangjára.

A rémülettől felfordult a gyomrom. Számban mintha az édesgyökér ízét éreztem volna, és rám tört az émelygés. Öklendeztem, köhögtem, levegő után kapkodtam. Felülés közben már sugárban hánytam, folyt a bűzös, sárgás-barna folyadék a hajamra, a ruhámra, a párnára. Mintha a szervezetem fellázadt volna.

A nővér elém tette a tálat, és miután befejeztem az öklendezést, visszahanyatlottam a mocskos párnára.

A keserű, rosszízű borzalommal együtt az aggodalom és a félelem is távozott belőlem. Szétáradt a nyugalom, és már tudtam, mit akarok.

- Meggondoltam magam! Megtartom! – suttogtam.

Ólmos fáradtság tört rám. Még éreztem, ahogy a nővér nedves ruhával letörli az arcom, hallottam, hogy az óra egyet kattan, majd abbamarad a percegés …

Pjudit

Fotó forrása: Pixabay