Talán a vírus hozta, talán valami más. Talán a „maradj otthon”, talán egy változás.

Öt éve nem utazott egyedül vonaton. Barátokkal igen. Ja, hogy általában mindig vannak utasok? Ez kevés volt neki. Ők idegenek.

Hívta a család, gyere már haza! Oly rég voltál itthon! Ő is érezte, jó volna már látni őket, hiányoztak neki. De nem ment. Néha elhatározta, eltervezte, aztán helyette a terv ment, a „füstbe”. 

Eljött a november. Az öccse születésnapja. Tudom, előző években is volt neki, de ez az idei más volt, különleges.

- Most! Most a szülinap apropóján haza kellene utazni! - formálódott meg benne a gondolat. Először csak apró ötletként, aztán nőtt, nődögélt. - Megyek, klassz lesz! Vagy nem? De mi lesz, ha… - jött rögtön az ellenérv.

Teltek a napok, a hetek. Jössz? Kérdezték. Nem tudom, volt a válasz.

- Talán rövidebb utat kellene kipróbálni először! De hova? Érdre, nincs messze, ott lakik a volt kolleganőm, ha bepánikolok, felhívom. Ja, nem jó, télen nincsenek ott.

- Akkor Kőbánya-Kispest, aztán metróval hazajövök. Hajrá!

Kiment a Nyugatiba, épp indult volna egy vonat. De hát jegy csak kellene rá? Pénztár sehol. Ahol évekkel ezelőtt állt sorban, feldúcolt építkezési terület, működő pénztár egy darab sem.

Akkor automata! Igaz, sohasem használta Odalépett a sok közül a legszimpatikusabb elé. Na és hogyan tovább? Megérintette felül a képernyőt, semmi. Megérintette alul, hoppá, tovább jutott. Nyomkodta lelkesen, de ki tudja miért, jegy nem lett belőle.

Aztán telefonos segítség helyett közvetlen segítséget kért egy ott üldögélőtől. Jegy azonban így sem lett.

- Na, mára elég, jóból is megárt a sok! - gondolta, és hazaindult. Minő csoda, közben feltűnt neki egy kék bodega, hoppá-hoppá! Megvan a jegypénztár!

Két nap múlva jött az újabb próbálkozás, az eredeti tervhez képest némi módosítással. Metróval irány Kőbánya-Kispest, majd vonatra szállás, és irány a Nyugati! Így még véletlenül sem tud tovább menni, hisz az a végállomás.

A metróból kiszállva, az állomás keresgélése közben talált egy üzletközpontot.

- Nahát, egy Pláza! Erről sem tudtam! De hol vannak a vonatok?

Végül némi segítséggel, eljutott egy menetrendig, majd elkapta a Nyugati felé épp induló vonatot, bátran felszállt, és hajrá!

Meglepetésére se gyomorgörcs, se pánik. Nyugodtan üldögélt az ülésen, és a végállomáson leszállt. Még a lába sem reszketett. Vállveregetés, majd irány haza.

Két nap múlva jött az utolsó teszt. A Nyugatiból irány Kispest! Személyvonat. Munkaidő vége. Tömve! Szerencsére jutott neki ülőhely, de rengetegen álltak.

- Jézusom! Most mi lesz? - Semmi! Rájött, cseppet sem zavarja a tömeg. Közben besötétedett. Robogott a vonat, minden megállóban sok-sok felszálló. Nem látni kint semmit, csak a sötétséget.

- Mi lesz, ha nem veszem észre a megállót, és tovább megyek? – aggódni valamin mindig kell.

Leszállás után indult az üzletközpontba.

- Na, most aztán körül nézek! Megérdemlek valami ajándékot! - Igen, egy sütit megérdemelt, és persze egy vállveregetést.

Ezek után jöhetett a tényleges utazás. Indulás előtt, mikor nekilátott behúzni a táska cipzárját, az elszakadt. Úristen! Van másik? Szerencsére volt. Kicsit viseletes, da táska, és minden belefért. A taxi városnéző körútra indult. Miért? Ki tudja. A sofőr a GPS-re fogta. Jót veszekedtek, sok közlekedési lámpa, mind piros, és nagy dugó. Igaz, péntek reggel van.

Nem késte le a vonatot, felszállt, és elindultak, nem volt félelem, nem volt pánik. Olvasgatott, nézelődött, csokit evett, és késés nélkül megtették a 240 km-t.

Visszafele hasonló szerencsével járt, azaz utazott.

Most jönnek a tervek! Még nem a világjárás vonattal, és nem is repülővel!

Mi legyen a következő? Annyian dicsérik a Futni mentem című filmet! Ideje 6 év után újra moziba menni!

PJudit

Fotók: Pixabay