Jó ez a munkahely. Kicsi postahivatal, pár dolgozó, jókedv, udvariasság és kulturált ügyfelek. Mindig jön valaki, akit ki kell szolgálnunk, nincs idő lábat lógatni.

Öt éve, a gyes lejárta után jöttem ide dolgozni. Izgultam, ahogy munkába álláskor általában szokás. Felesleges volt, kedvesen fogadtak, szinte úgy éreztem, „hazaérkeztem”.

Az első időkben a fiam szinte kéthetente beteg volt. Nem kaptam egy rossz szót, egy csúnya tekintetet sem a sok hiányzás miatt.

Klárika fogja össze a csapatot. Egy örökifjú, energikus tyúkanyó, szervezi a programokat, tele van ötlettel. Tavasszal télbúcsúztató túra, szeptemberben őszköszöntő kirándulás, nyáron pedig a kertes házukban grillparti. Mintha csapatépítő tréningen lennénk, csak annyi a különbség, hogy a családunk is velünk van.

Hiányozni fognak a kollégák, és ezek a bulizások. Persze attól, hogy más-más munkahelyre kerülünk, még találkozhatunk időnként, de pesszimista vagyok. Szerintem nem fogunk.

Lehet, sírni fogok búcsúzáskor, de nem baj, ez nem szégyen.

- Lacika! Gyere, csomag!

Magas, rövid hajú, fiatal fiú rohant be a másik helységből. Soványsága ellenére könnyedén felkapta a nagy dobozt, elmosolyodott, és visszavágtatott a szomszédba.

- Ugye milyen jó, hogy van itt egy erős férfi is? – hallatszott a kiáltása.

Ahogy letette a csomagot a többi közé, arcáról leolvadt a mosoly. Leült egy székre, és szomorúan meredt maga elé.

Kár, hogy el kell mennünk! Itt végre családra leltem. Első nap befogadtak, pedig csupa nő, nálam idősebbek, én 18 voltam, és ráadásul nevelőotthonból jöttem. Látszólag nem zavart senkit. Klárika néni szinte a pótanyám lett. Furcsa módon a hétvégi süteményt soha nem tudták megenni, minden hétfőn jutott belőle nekem is 1-2 szelet. Neki köszönhetem Katát is! Ő ismertetett meg vele, és így megtudtam, milyen is valakit igazán szeretni!

Nem, egy férfi nem sírhat búcsúzásnál! Vagy mégis? Kata szerint sírni nem szégyen egy férfinak sem.

- Klárika néni, telefon!

Ötven körüli hölgy indul fürgén a csörgés irányába.

Utolsó nap. Borzasztó! Ma véget ér életem legszebb fejezete. Nyitás óta itt dolgozom, ez a kedvenc munkahelyem! Tíz kolléga, kiváló csapat! Nagyon fognak hiányozni!

Szinte gyermekeimnek tekintettem őket, hisz legtöbbje lehetne is. Különösen Lacika nőtt a szívemhez. Emlékszem, amikor elhívtam vacsorára hozzánk, és váratlanul beállított Kata az unokahúgom. Ahogy egymásra néztek, és felragyogott a szemük! Szerelem első látásra! Sosem hittem, hogy van ilyen...

Nem mondom búcsúzásnál, hogy majd találkozunk. Nem hiszek az ilyen „majd”-okban. De áprilisban ismét hívom őket kirándulni, nyáron pedig óriása grillpartit rendezünk!

Sírni fogok, mint a záporeső, amikor elköszönünk. Minden jót gyerekek! Nem felejtelek el benneteket soha!

A kitalált történet egy postahivatalban játszódik, de játszódhatna bármelyik bezárásra ítélt munkahelyen. Étteremben, pékségben, iskolában …

Mindenütt érző, aggódó, dolgozni, élni akaró emberek vannak, vágyakkal, reményekkel, célokkal, akik nem szeretik, ha a „sors” kénye-kedve szerint dobálja őket.

7-én, pénteken elmentem a közelemben lévő Róbert Károly körúti postahivatalba, zárás előtt. A polcok már üresen álltak. Az újságokat, könyveket, plüssállatokat… már összecsomagolták, elszállították. Két ablaknál dolgoztak még. Szívem szerint megkérdeztem volna, hogyan tovább, mi lesz velük? Tényleg érdekelne, de nem mertem feltenni a kérdést

A 35 bezárásra ítélt postán azért elég sok ember dolgozhatott. Gondolom, másik postahivatalba kerülnek.

Kíváncsi lennék a rövid, és főleg a hosszú távú elképzelésekre.

A híradásokban én csak annyit olvastam, kaphatnak egy második esélyt, átvenné többségüket egy postai és üzleti szolgáltatási hálózat.

PJudit

Fotó: saját