Öcsémék nyaralni indultak. Előtte sógornőm karjára vette nagy kosarát, és körbenézett a kertben. Vajon mi az, ami már annyira érett, hogy nem bírná ki egy hétig? Mi az, amiből annyi termett, hogy meg lehet  lepni vele a bio terményeket csak hírből ismerő kedves pesti rokonokat, köztük engem is?

Gyűltek a zöldségek, telt a kosár. Hoppá, mi sárgállik a levelek alatt? Hát bizony egy szép, nagy tök. Ez még épp befért a többi mellé.

Vidáman indult a konyhába. Lesz öröm Pesten! – gondolta mosolyogva.

Az az egy szem tök! Bizony ő történetünk egyik címadója, és egyben hőse is. (Persze nem ő a lusta.)

Testvéremék természetesen ismerték a felhívást, és be is tartották: „több Balaton, kevesebb Adria!”! Az irányt ugyan a tenger felé vették, de a határt nem lépték át. Sőt, eleget téve a felszólításnak, a Balatonnál megálltak egy csobbanás erejéig.

Előtte persze útba ejtették Budapestet is, hogy lepakolják a rakomány egy részét.

Megkaptam a nekem szánt ajándék zöldségeket, instrukciókkal együtt. A céklát főzve, vagy főzés nélkül, feldarabolva tedd a fagyasztóba! Az uborkát is! (Persze ezt ne főzd!) A szilvából készíts dzsemet, ha elmentünk rögtön neki is láthatsz! Fokhagyma eláll, szőlő, paradicsom nem sok, azt simán megeszed.

Végezetül pedig következett az ominózus kérdés: van egy tök is, kéred-e?

Egy pillanat alatt végigfutott agyamon e zöldséggel kapcsolatos összes emlékem.

Gyerekként öcsémmel úgy gondoltuk, hogy általában utáljuk a tökfőzeléket. Azért írom, hogy általában, mert nagymamánál nem voltunk hajlandóak megenni, a szomszédban lakó unokatestvéreméknél viszont igen. Ott szerettük. Persze nagyinál ugyanolyan finom volt. Kicselezve a válogatós unokákat, az lett a rendszer, ha tökfőzeléket készített, azt átvitte a szomszédba, és olyankor mi ott ebédeltünk. Nem volt vita, viszont volt főzelékevés. Kiváló megoldás.

Felnőttként már bevallom, szeretem, bár nagyon ritkán főzök.

Most mit feleljek a kérdésre? Legyen a héten a „ritka” alkalmak egyike? Készen kapom, piacra sem kell menni érte, (pénzbe sem kerül).

- Jó, hagyd itt! Nagyon szépen köszönöm!

- De megfőzöd! Nem megy a szemétbe, mert akkor dühös leszek!

- Ááááááá! Persze, hogy megfőzöm!

- Holnap ebédre!

- Ezt azért nem ígérem…

Így velem maradt a tök.

Telt múlt az idő. Paradicsomot, céklát, uborkát mind megettem, a szilvát is, (nem lett belőle dzsem,) de a tök várakozott. Először még a konyhapulton, aztán már a hűtőben.

Ismerősök állították, eláll egy darabig, ne aggódjak. Sógornő néha rákérdezett, mi van vele? Kitérő választ adtam.

Azonban eljött az a pillanat, amikor elfogyott a türelme, és valóban dühbe jött, mint a régi olasz film főhősei!

- Lusta vagy! Anyukám helyett te kaptad meg, pedig ő biztosan rögtön megfőzte volna!

Így, hogy le lettem lustázva (okkal), rám tört a lelkiismeret-furdalás.

Nekiláttam a főzésnek, fél óra múlva már rotyogott is az ebéd.

Persze előtte kíváncsiságból elővettem Vizváry Mariska szakácskönyvét, megnézni, ő hogyan készítette el a tökfőzeléket. Kicsit elcsodálkoztam, amikor tökgyalut emlegetett a recept, fogalmam sem volt, hogy az milyen. (Azóta már interneten megnéztem.)

Bár biztos nagyon finom lett volna a végeredmény, azonban nekem, mint lustának, túl időigényesnek tűnt, így megnéztem egy másik szakácskönyvet is. Az abban leírtak hasonlítottak arra, amit édesanyámtól tanultam. Végül a tőle ellesett recept alapján készült el az ebéd.

Elővettem a négyoldalú reszelőt, próbáltam kitalálni, melyik lehet a tökgyalu. Kettőt kapásból kizártam, a másik kettőből a káposztareszelőre esett a választásom. Azon „legyalultam” a tököt. Kis fej vöröshagymát apróra összevágtam, olajon üvegesre pirítottam. Levettem a tűzről, pirospaprikával megszórtam, majd hozzáöntöttem a tököt. Visszatettem a lángra, megsóztam, és fedő alatt puhára pároltam. Liszttel megszórtam, majd a végén vízzel kicsit felhígított tejfölt kavartam bele.

Kolbászos rántottát tettem a tetejére. Finom lett. A kapor hiányzott belőle, de sajnos nem volt itthon.

Sógornőm megkapta a fotókat, és szerencsére megnyugodott. Mégsem veszett kárba az ajándék tök a lustánál!

PJudit

Fotók: Kollár Gabriella (sógornő), illetve saját