„Egy kicsi mozgás mindenkinek kell…” dalolta réges-régen a tv-torna szignálja, középkorúak még biztos emlékeznek rá.
Gimnazista voltam, nyilván kipróbáltam. A tornatanárnő azonban azt mondta, többet árt, mint használ. Indokra nem emlékszem, de hallgattam szavára, és a továbbiakban csak néztem, ahogy a képernyőn tornáznak.
Sosem voltam egy sportos alkat. Óvodásként inkább ültem a gyerekszoba padlóján, és úgy játszottam. Labdázást, ugrálást kihagytam.
Általános iskolában az orvos eltiltott a tornaórától, ki tudja már miért, így csak csendesen szemlélődtem, míg a többiek izzadtak.
Egyébként semmi rosszat nem éreztem, szünetben vidáman futkároztam a többiekkel. Fogócskánál ketten voltunk csak lányok, akik a leggyorsabb fiút el tudtuk kapni. Helyes volt, így szívesen futottam utána, és örömmel kaptam el a „frakkját”.
Igazgató néni, ha észrevette, az ablakból rémülten rám kiáltott, Jutka, fejezd be a futást!
Gimnáziumban már tornázhattam. A leggyengébb „láncszemek” közé tartoztam. Emlékszem, kézilabdánál beállítottak a kapuba védeni, és mikor repült felém a labda, visítva menekültem. Ezer szerencse, hogy már nem kaptunk tornából osztályzatot!
Fiatal felnőttként a munkába járásra korlátozódott a sport, ami persze nem gyalog történt. Bár emeleten volt az irodánk, és lift nem volt, ezért a lépcsővel sűrűn találkoztam.
40 éves koromban elkezdett fájni a térdem, és feltűnt, hogy fájdalmas és nehéz leguggolni, de lehajolni is. Ha a villamoson idősebb ember leejtett valamit, elfordultam, mint a mai fiatalok, ha ülnek, és melléjük állok. Nem mertem bevállalni a lehajlást.
Ennek hatására kezdtem el reggelente tornázni. Régről ismert gyakorlatokat végeztem.
Később, elmentem jógázni. Nagyon szerettem, nem volt nehéz, ami nem ment, nem csináltam.
Egyik kedvencem a fekvés közben végzett lábujjhajlítgatás, másik pedig az óra végén a jóga nidra gyakorlata, amikor feküdtünk, a légzésünkre figyeltünk, illetve gondolatban követtük az oktató instrukcióit. Lazítottunk, relaxáltunk. (Néha elaludtunk.)
A kicsit „mozgalmasabb” keleti mozgások is érdekeltek, de túl ügyetlennek éreztem magam hozzájuk. Ekkor egy ismerősöm javasolta a tajcsit. Hát oda fiatal fiúk járnak, rémüldöztem, de megnyugtatott, vannak idősebb hölgyek és urak is. Nem sokat gondolkodtam, másnap beiratkoztam. Nagyon szerettem, az elején hetente háromszor is elmentem, kikapcsolt, élvezetes volt.
Aztán visszatértem a jógához, majd mindkettőt abbahagytam. Nagyjából abban a korban, mikor inkább már rendszeresebbé kellett volna tennem a mozgást.
Bizony következett a lustálkodás, és ismét a térdfájás, jajgatva felállás, hátgörbülés, stb.
A szobabiciklin kiválóan elférnek a ruhák. Sétálni? Majd holnap! Lépcső? Van lift!
Később véletlenül rátaláltam az örömtáncra. Idősebbeknek, vidám, klassz mozgás! Jót tesz az agynak, táncolni mindig szerettem.
Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, jött a vírus. Örömtáncnak vége. Munkába járásnak szintén. Egész nap ülés, kimenetel, csak ha nagyon muszáj. (Azaz elfogyott a kenyér.)
Felálláskor jajgatás, lépéskor sóhajtozás, lelassultam és állandóan ideges voltam.
Ideje újból mozogni, gondoltam, és némi keresgetés után találtam egy nem túl nehéz online tornát, heti 3-szor egy órásat. Nekiláttam, nem holnap, hanem még ma. Tornáztam rendesen. Térdfájás elmúlt, székről jajgatás nélkül felpattantam, járásom gyorsabb lett. És milyen furcsa, a rosszkedvem, az idegeskedésem is megszűnt.
Azonban semmi sem tart örökké, az online tornának is vége lett, vagyis „élővé” vált. Egy baj volt, a helyszínétől 240 km-rel távolabb lakom.
Azóta igyekszem sétálni, munka közben pihenésképpen régről ismert gyakorlatokat végezni. (Ez időnként sajnos elmarad.), A youtubon is találtam jó gyakorlatsorokat, hát, gondolom, mondanom sem kell, majd…
Most, hogy így átgondoltam, leírtam, szembesültem…. Ismét elhatároztam, sokadszor, tényleg új életet kezdek. Miért is ne? Hiszen máskor is meg tudtam csinálni!
Ma van az a holnap, amitől olyan sokat vártál tegnap, de ha nem teszel semmit, akkor ez a holnap is egy tegnap marad!
Pjudit
Fotó: Pixabay
