A hat éves Kyát elhagyja édesanyja. Búcsúzóul el se köszön, meg se puszilja, meg se simogatja. Még a kanyarból sem integet vissza - pedig mindig vissza szokott, mikor elmegy otthonról - hiába lesi a kislány.
Épp hogy belekezdtem, és majdnem abba is hagytam a regény olvasását. Nem szeretem, amikor gyerekeket „bántanak”, gyerekek szenvednek. Úgy sincs jókedvem, minek olvassak ilyen szomorú könyvet? – merült fel bennem a kérdés. Egyébként is, mi lehet abban érdekes több száz oldalon keresztül, ahogy egy kisgyerek egyedül él, társa csupán a láp? Erre nem volt válaszom.
Szerencsére nem adtam fel, a történet egyre jobban érdekelt, egyre jobban tetszett, és végül megállapíthatom, számomra a regény a „szinte letehetetlen” kategóriába tartozik.
A kislány addigi életében mindent anyukájával együtt csinált, így fiatalsága ellenére sok mindent tudott. Söprögetett, rendbe tartotta a házat, mosott, nem automata, és nem is tárcsás mosógéppel, hanem kézzel. A főzésben akadtak hiányosságok, rengeteget éhezhetett szegény.
Bátyja is tanítgatta a „lápi” életre, így sikerült a leselkedő veszélyeket túlélnie.
Az édesanya után a testvérei is sorban elmenekültek, ő pedig kettesben maradt részeges apjával, aki időnként verte, és én végig aggódtam, mikor támad rá „másképp” is.
Kya szeretetével, gondoskodásával kicsit szelídített az apán. Kevesebbet ivott, kedvesebb lett a lányához, sőt megtanította horgászni. Sajnos ez az időszak nem tartott soká, aztán ahogy a többiek, egyszer csak az apa is eltűnt.
Szerencsére volt pár ember akikre Kya számíthatott, és ezeknek a „barátoknak” köszönhette, hogy túlélte a gyermekkort. Eljött az első szerelem a gondoskodó Tate személyében, majd a szakítás után pár évvel a lány a város szépfiújával, Chase-el keveredett titkos szerelmi kalandba.
A történet másik szála egy rejtélyes haláleset nyomozásán vezet végig bennünket. Baleset vagy gyilkosság? Ki más lehetne a gyanúsított, mint az időközben felnőtt „Lápi Lány”.
Késő éjszaka fejeztem be a könyvet, és meglepett a vége. Kíváncsian néztem meg a filmet, hátha ott máshogy alakul, de hiába reménykedtem.
Végezetül a bírósági tárgyalással, és a regény végződésével kapcsolatos gondolataim. (Szólok, SPOILER!!!)
Az ügyvéd érvei alapján az adott időkorlátot, és a gyilkosságra szükséges időt figyelembe véve, szerintem sem tehette Kya. Ha valami erős hátszél, titkos, általunk és a seriff által sem ismert áramlások segítették, hogy az elképzeltnél hamarabb odaérjen a tetthelyre, még át is kellett öltöznie, honnan szerzett álruhát, főleg, honnan szerzett ősz parókát?
A nedves talajban hagyott lábnyomokat nehéz eltüntetni, falevelekkel vagy gallyakkal szerintem lehetetlen elsimogatni, és idő sem volt rá. Higgyük el, hisz miért ne hinnénk, hogy ezt megoldotta a dagály.
Az ujjlenyomatok? Honnan tudta Kya, hogy létezik ilyen? Nem olvasott, nem nézett krimit. Ő húzhatott kesztyűt, de az áldozat ujjnyomait valahogy le kellett törölni. Hogyan, mivel, mikor? Nekem, aki rengeteg krimit olvastam, és láttam is, fogalmam sincs, miként lehet ujjlenyomatokat eltüntetni.
Tudom, most látszólag kekeckedem, de ez csak elmélkedés, valójában az a véleményem, ha az írónő így írta meg, akkor két lehetőségünk van, vagy elfogadjuk, még ha a részleteket számunkra homály fedi is, vagy nem, és félre dobjuk a könyvet.
Több ismerősöm a büntetlenül hagyott gyilkossággal nem tudott megbékélni. Igen, ölni bűn. Általában. De mi van, ha a háborúban szembenéz velünk egy puskacső? Nem védjük meg magunkat? Inkább meghalunk? Az indokolt önvédelem szerintem felment a „bűn” alól.
Az áldozat meg akarta erőszakolni Kyát. Miután ő nem hagyta magát, agyba-főbe verte, alig tudott elmenekülni a kissé illuminált támadó elől, aki a későbbiekben újra kereste. Ez nyilván folytatódott volna, amíg bosszút nem áll a lányon.
„Az arca addigra zöldes-lilára színeződött, a szeme dagadt volt, akár egy főtt tojás, a nyaka merev, mint a kályhacső. A felső ajka groteszk módon elferdült. Akárcsak a mama, szörnyű látványt nyújtott, és félt hazamenni. Kya hirtelen megértette, mit kellett kiállni a mamának, és miért ment el.
…
Lehajtotta a fejét és zokogott. Azután hirtelen felkapta, és fennhangon azt mondta: - Én sosem fogok így élni, azon töprengve, hol és mikor súlyt le rám a következő ökölcsapás.
…
Elszigetelten élni egy dolog – félelemben élni egészen más.”
Az igazságszolgáltatásnál, a „Lápi Lánynak” nem lehetett igaza támadójával szemben. Chase előbb-utóbb akár meg is ölhette volna Kyát, sose derül ki a gyilkosság. Ha a lány félelem nélkül akart élni, márpedig úgy akart, meg kellett védenie magát. Ezt tette, az egyetlen módon, amire sorsa lehetőséget adott.
Az ügyész által kért halálbüntetés az előzményekre tekintettel nagyon durva és igazságtalan volt. Ha figyelembe vesszük gyerekkorát, ő már előre megkapta tettéért a büntetést.
Szerintem, ha egy regény az elolvasása után gondolatokat, kérdéseket vet fel bennünk, az egy jó könyv.
PJudit
Fotó: Pixabay
