Felébredt. Óvatosan megmozgatta végtagjait, de jó, nem fájnak a lábaim, tudatosult benne az öröm. Bár, „ha elmúltál negyven és reggel úgy ébredsz, hogy nem fáj semmid …”, jutott eszébe a vicces mondás, sőt, ha ötven is elmúltál, ajjaj, de hála Istennek, még élek! Mosolyogva nyújtózkodott és kinyitotta szemeit.

- Boldog születésnapot! – szólt hangosan, és dúdolni kezdte a Halász Jutka számot.

Telefonján elolvasta és megköszönte a családi és baráti jókívánságokat, majd kikászálódott az ágyból.

A születésnap ellenére tervei szerint ez a hétvége is olyan lesz, mint a többi. Az egyedüllétet azonban ő választotta, eszünkbe ne jusson emiatt sajnálni! Miért döntött így? Ki tudja?

Elutazhatott volna a családjához, hívták is, de nemet mondott. Találkozhatott volna barátnőkkel, nem tette. Esetleg hívhatott volna vendégeket, rendezhetett volna szülinapi partit, na ez aztán végképp eszébe se jutott.

Van, aki ilyenkor átgondolja az eddigi életét. Mit tett, és mit hagyott ki? Mit kellene még bepótolni? Esetleg bakancslistát ír a jövőre nézve.

Kicsit ő is elmerengett a múlton. Az ifjúság régen elszállt, talán már a középkor is. Egy húszéves biztos vénasszonynak nevezné, de ő még nem érezte magát annak. Az ifjúság … hirtelen bevillant egy régi emlék, felugrott, és a szekrényfiókból kis keresgélés után kihúzott egy kézzel teleírt papírlapot.

Marcsi, a régi barátnő! Vajon mi lehet vele? Üldögélt az ágyon, kezében a gyűrött lappal, és mosolyogva emlékezett.

Az óvodában találkoztak. Hamar kiderült, hogy pár méterre laknak csupán egymástól, és ez elég alap lett egy barátsághoz. Sok közös játék, kevés veszekedés, így teltek az évek.

Ugyanabba az általános iskolába iratkoztak, várta őket az „1A” osztály. Egymás mellett ültek? Ezt nem tudhatom, de a barátságuk továbbra is töretlen volt.

Szentmisére, hittanra a közeli templomba jártak, első áldozáskor egymás mellett álltak a fehér ruhában.

Teltek az évek. A szomszéd fiúkkal elválaszthatatlan „csapat” lettek, minden szabadidejüket együtt töltötték. Néha a két leányzó félrevonulva pusmogott, kacarászott, máskor meg a srácokkal játszottak, labdáztak, fogócskáztak.

Csendes, jól tanuló lányok voltak. Csupán egyszer okoztak meglepetést az osztályfőnöküknek, amikor sikerült a tanárnőnek pont akkor belépnie a terembe, mikor a barátnők az esti film hatására Fülöp király áriájának részletét énekelték teli tüdőből: „Majd alszom én, ha véget ér a kín…”.

Nyolcadikos korukban tánciskolába is együtt mentek, ahol aztán jött a szerelem!

A középiskolás évek délelőttre már elválasztották őket, mert Marcsit a biológia vonzotta, őt viszont a matematika. Barátnője a latin szavakkal ismerkedett, ő pedig a számok bűvöletében élt. A szabadidő azonban továbbra is közös volt. Séta, mozi, könyvtárlátogatás. Apróbb szerelmek, sok-sok beszélgetés. Teltek az évek.

Eszébe jutott, amikor Marcsiéknál őszibarack süteményt ettek. Szép volt, mint az igazi barack, és finom. Nagyon ízlett neki, el is kérte a receptjét. Megsütötte de az övé nem lett olyan jó. Azóta sem evett olyat.

Egyik este Marcsi egy verssel a kezében állított be. Hol találta? Nem tudom. Gyönyörű, igaz költemény volt.

Ránézett a kezében tartott gyűrött papírra, és elkezdte olvasni a szépen formált betűkkel írt szöveget, közben kicsordultak a könnyei.

Várnai Dea: Az ifjúság

Az ifjúság addig tart,
míg negyed kiló kenyéren,
tíz deka parizeren élsz,
zsebedben az aznapi menzajegy,
villamosjegy, aprópénz;
míg kirakatot bámulsz,
mint gyermekkorod
befőttes üvegét,
míg mozijegyre spórolsz,
és személyvonaton zötyögve
a regényeket falod,
míg a téren leszólnak a srácok,
míg elpirulsz egy kézfogástól,
és ábrándokkal ringatnak
az esték,
míg úgy érzed, hogy belehalsz,
ha elhagy, akit szerettél…
Míg egyes szám első személyben,
feltételes módban,
jövő időben beszélsz.
De egy hétköznap az élet
kinyitja tenyerét,
rajta a beteljesülés,
valami megváltozik benned,
ifjúságod jázminbokrát
kiégette a napsütés.

Úgy történt, ahogy a vers megjósolta. Elmúlt az ifjúság, megérkezett a „felnőtt élet”, az idő még távolabb sodorta őket. Ő továbbtanult, Marcsi munkába állt. A hétvégét azonban még mindig együtt töltötték, jutott idő mindent megbeszélni. Szerelmeket, reményeket, csalódásokat.

Az elválást a húszas éveik kezdete hozta. Ő Budapesten kapott állást, Marcsi pedig szerelmes lett, férjhez ment, és jöttek a gyerekek.

Akkor még mutatóban volt csak telefon, internet nem létezett. Leveleztek-e? Nem tudom. Találkoztak még? Egyszer-kétszer. Egy idő után a távolság véget vetett a barátságnak.

Sok-sok év múltán, tavaly nyáron megtalálta Marcsit a Facebookon. Megörült neki, és némi dilemmázás után ismerősnek jelölte. Félt, hogy esetleg nem jelöli vissza, szerencsére félelme alaptalan volt.

Nem tudom, mások ilyenkor nyomban ráírnak, vagy rácsörögnek az egykori barátra? Lehet, az lenne a „normális”, ő azonban, bár felmerült benne az ötlet, nem tette. Júliusban Marcsi gratulált a névnapjára, akkor ő kérte válaszában, hogy beszélgessenek másnap, a megbeszélt időben azonban Marcsi nem ért rá. Pár hónap után újra írt neki, arra azonban már nem jött felelet Marcsitól.

Még mindig sírt. Pedig milyen jó lenne beszélgetni! Elmesélni, mi minden történt a sok-sok év alatt! Felidézni a régi szép időket! Megtölteni emlékekkel a közös élmények nélküli esztendőket.

Megtörölte a szemét. Mi lenne, ha megsütné az őszibarack süteményt? Jó lesz szülinapi torta helyett. Mintegy „varázsszertartás”. Varázsfőzet helyett süti sütéssel, varázsige helyett a régi vers elolvasásával üzenne a távolba, bízva az Univerzumban, hogy eljuttatja régi barátnőjének az üzenetet: „Írj, vagy hívj fel!” Van ilyen. Hányszor csördül meg a telefon, felvesszük, és jé, épp rád gondoltam!

Nekilátott a sütésnek.

Elővette a behűtött pezsgőt, a poharat, tányérra tette az elkészült süteményt, közben szavalta a verset, amit a sok-sok év sem törölt ki emlékezetéből.

Leült, kezébe vett egy sütit, mely olyan szép volt, mint az a régi, és mikor beleharapott, megállapította, hogy ugyanolyan finom is.

És ekkor megcsörrent a telefon. Elmosolyodott, felemelte a kagylót, másik kezével pedig a pezsgőért nyúlt.

PJudit

Fotók: Pixabay