Békés, kellemes, boldog januári reggel volt. Mosogatásomat zeneszó kísérte, amit időnként egy-egy reklám szakított meg. Munkába készülődtem. (Régi szép idők!) Hallom, megint szövegelnek, zene helyett. Odamentem a telefonhoz, hogy átugorjam a hirdetést, és ekkor felfigyeltem, mit is mond a férfihang.

Megállt a kezem a levegőben, és meglepetten várakoztam. Egy vers volt. Soha nem hallottam, nem tudtam ki a költő, de megfogtak a szavak.

Igen, néha szembejön velem egy-egy vers. Csak álltam, és füleltem. Igyekeztem megjegyezni pár szót belőle, hogy rá tudjak majd keresni az interneten. Sajnos, csak a végét sikerült elkapnom.

"Elképzelem, - feleltem és maradtam.

Elment s szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.

S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget.”

Az utolsó két sor maradt meg, ebből derítettem ki, hogy Radnóti Miklós: Trisztánnal ültem… című költeményét szavalták.

Elolvastam, meg is hallgattam,

nekem nagyon tetszett. (Nyilván, egy kis verselemzést is kerestem hozzá, kíváncsiságból.)

Miközben nyomoztam a fenti vers után, találtam egy másik Radnóti idézetet is, ami szintén szíven talált. Vagy lelken? Nem tudom, hogyan pontosabb a megfogalmazás.

„Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.”

Radnóti Miklós: Első ecloga

Ez a négy sor számomra maga a remény, a hit, hogy bízni kell, van tovább, nem szabad sohasem feladni. Nekem erőt, energiát ad, amire a mostani helyzetben ugyancsak szükség van.

Nagyon szép ez a költemény is.

Úgy érzem, mostanában kimentek a „divatból” a versek. A környezetemben lévő emberek közül többen nem szeretik a költészetet. Vajon miért? Elgondolkodtam rajta. A kisgyerekek még szívesen hallgatják, élvezik a rímeket, a mondókákat. Telnek-múlnak az évek. Vajon mikor megy el a kedvük tőle? Talán az iskolában, amikor házi feladatként meg kell tanulniuk pár versszakot? Lehet. Vagy a verselemzés lesz a mumus? Mire is gondolt vagy gondolhatott a költő, amikor írta? Honnan tudnám? Egyáltalán miért lényeges ez? Fontosabb lenne szerintem, hogy mire gondolok, mit érzek én, amikor elolvasom. Megérint-e a költemény? S ha igen, miért?

,

Én szeretem a költészetet.

Valószínűleg hozzájárult a gimnáziumi magyar tanárnőm, aki soha nem adta fel leckeként, hogy kívülről tanuljuk meg a versszakokat. Nála az volt a feladat, hogy írjunk le pár soros idézetet, ami a legjobban tetszett nekünk a versből. Ezt a rövid részletet, mire kiválasztottuk, lekörmöltük, addigra meg is tanultuk.

(Érettségi után, kedvenc költőmnek József Attilát tartottam. Van is kötetem tőle, amit, ha emlékeim nem csalnak, egy szájharmonikáért cseréltem. Mik nem jutnak eszembe, ennyi év távlatából!)

Talán most jött el az ideje a versolvasásnak.

PJudit