Olvasok egy könyvet, ahol az 50 éves hősnő elmeséli, hogy a válása után az addig hordott, megszokott ruháit otthagyta a régi lakásban, és új, élénk színűeket vásárolt magának, mert nem akarta, hogy az emberek átnézzenek rajta.

A történetben, egy vörös, erősen dekoltált, flitterekkel, gyöngyökkel díszített pólót viselt. Elmondta fiatalabb barátnőjének, hogy teszi mindezt azért, mert nem szeretne „láthatatlanná” válni.  Véleménye szerint, a korosztályához tartozó nőket, átlagos öltözködés esetén, nem veszi észre senki.

Olvasás közben eszembe jutott, pár hete úgy döntöttem, hogy amíg a lakásomtól elmegyek a metróig, ha szerintem korban hozzám illő férfival találkozom, ránézek (szemébe nézek). (Persze ez a „korban hozzám illő” kategória, nyilván nem jelent kölcsönösséget, hiszen akit én ilyennek gondolok, az valószínűleg úgy véli, a korban hozzáillő, az nálam húsz évvel fiatalabb. (Akinek nem inge, ne vegye magára!)) Meglepődve tapasztaltam, hogy az az egy-két férfi, akivel összefutottam reggelente, pillantásra se méltatott. Nem tudom, egyáltalán honnan tudták, hogy rám se kell nézniük, amikor egyáltalán nem is láttak. Persze, belesimulok az átlagba. Nincs se zöld haj, se egyéb feltűnő rajtam.

Baráti társaságban elmeséltem a történteket, ahol „megnyugtattak”, nem feltétlenül arról van szó, hogy koromnál fogva én már láthatatlan vagyok, hanem, inkább arról, hogy az emberek nem néznek rá a szembejövőkre.

Nyilván, van, amikor kerülni kell a szemkontaktust. Baljós kinézetű ember, vagy veszélyes állatok esetén, vagy ha az agresszivitás jele lenne. De az utcán általában nem medvék, és nem rablók járkálnak, jellemzően. (Szerencsére.)

A beszélgetés hatására, beismertem, hogy én sem nézek rá senkire. Most, ez a pár eset, előre elhatározott, kivételes szembenézés volt. De ezek után! Minden szembejövőre rá fogok nézni! Kifigyelem őket, valóban nem néznek senkire?

Mi történt? Elfelejtettem az elhatározásomat. Továbbra is mentem, lehorgasztott fejjel. De holnap, holnap komolyan kipróbálom!

A szakemberek szerint is, megyünk, mosoly nélkül, magunk elé nézve, esetleg a telefonunkat bámulva. Cél a teljes elidegenedés?

Én, ha a lépcsőházban találkozom bárkivel, ha ismeretlen, akkor is, köszönök. Liftbe lépve szintén. Ilyen esetekben általában más is köszön, ez a tapasztalatom. Viszont, ha a vonaton asztal mellett ülök, ahol négy ülés van, nem jellemző a köszönés.

Reggel, úgy indultam munkába, na most aztán mindenkire ránézek! Így is tettem. A metróig vezető 10 perc alatt egy nő futólag rám pillantott. Más nem. A metrón az utasok 90 százaléka a telefonját simogatta. A többiek maguk elé meredtek. Két nő beszélgetett, nevetgélt, de kezükből nem hiányzott a telefon.

A villamoson hasonló volt a helyzet. Egy ember akadt, aki szembenézett velem.

Viszont a 7-i este meglepetéssel szolgált. Ekkor volt a kordon, az útlezárás, a közlekedési dugó. Az emberek ránéztek a másikra, megszólították egymást, megkérdezték jár-e a metró, el lehet-e jutni a Margit hídig? Beszélgettek. Én is. A megszokott élethelyzet hirtelen változása, kizökkentette az embereket a közömbösségből. A baj összehozta őket.

Most telefonált egy ismerősöm. Megemlítettem neki ezt a témát. Elmesélte, hogy reggelente, ha odaér a buszmegállóba, mindig hangosan köszön az ott várakozóknak. Este leszálláskor szintén. És azok, akikkel rendszeresen találkozik, egy ideje már, hozzá hasonlóan, köszönnek. Eltanulták tőle. Van remény a változásra.

Én hogyan érem el a láthatóságot? Még nem tudom. Talán a köszönéssel?