Reggel telefonált Anna, hogy beugrik hozzám. A szürke felhők ellenére, mintha egy pillanatra kisütött volna a nap. A lelkemben legalábbis.
Két hete nem találkoztunk, odajutottam, ünneppé válik a nap, amikor meglátogat.
Úgy tettem, mint a róka „A kis herceg”-ben. Díszbe öltöztettem a szívem, és várakoztam. Időpontot nem mondott, csak annyit, hogy valamikor délután.
Sajnos, tényleg karanténban helyezett. Annyira félt, pedig még nem vagyok öreg. Nemrég múltam 55, mégis úgy kezel, hogy szinte 100-nak érzem magam. Telefonon sokszor felhív, de személyesen ritkán jön. Pár percre, maszkba öltözve, és szigorúan tartva a két métert. A lakásba be sem teszi a lábát, csak a kertben beszélgetünk, vagy ha szépen süt a nap, kicsit sétálunk az utcán a zöldellő fák alatt.
Egyrészt jól esik, hogy így félt, ennyire szeret, és aggódik értem, másrészt borzasztó is. Hiszen olyan jó lenne megölelni, megpuszilni, mégiscsak az én kicsi lányom. Jó, jó, tudom, valójában már nem olyan kicsi, harmincéves múlt. Évek óta tőlem külön, önállóan él, de akkor is! Akkor is az én kislányom, és az is marad, még hatvanéves korában is. A szívem szakad meg a két méteres táv tartásától, legszívesebben potyognának a könnyeim, amikor ölelés nélkül, csupán integetve, és puszit dobva távozik.
Még csak délelőtt van, de már folyton az órát lesem. Az a lelketlen óra! Egyébként mindig rohan, múlnak a percek, mint a villám! Szerintem nem is 60 másodpercig tartanak, maximum 50-ig. Na de ilyenkor, amikor siettetném az időt, alszik a másodpercmutató. Tik…tak….tik….tak… egyre lassabb. Siessél már egy kicsit!!! Hiába sürgetem.
Leülök olvasni. Nézem a betűket, gondolataim másfelé járnak. Repkednek ide-oda. Látom, amint először vittem az óvodába! Hogy sírt szegény, mikor ott kellett hagynom! Mennyire fájt a szívem! Aztán már ballag, mint nyolcadikos! Igazi nagylány! Izgul az érettségin, én közben drukkolok itthon. Milyen büszke voltam, mikor kézhez kapta a diplomáját! Orvos lett, gyermekorvos! Mindig is az szeretett volna lenni. Már apró kislányként is a babákat vizsgálta, torkukat kötözte.
Majdnem két óra. Elég szeles az idő, de kimegyek a kertbe, kicsit gazolgatom a virágokat, így hamarabb észreveszem, ha jön. A kutya is érzi a várakozásomat. Az ablakhoz dugja orrát, mintha velem együtt várna.
Gaz, az nem nagyon van. Tegnap kihuzigáltam őket. Szedek pár szál virágot, had vigyen magával, illatozzon nála is a rózsa pünkösd örömére.
Nyílik a kertkapu, itt van végre! Az én aranyos kislányom. Még mindig maszkban!
- Szia Anna! Úgy vártalak! Puszi még most se lesz? De hát szabad már! Azt mondták…
- Várjunk még egy-két hetet! Biztos, ami biztos! - és puszit dob felém a maszkon keresztül. - Mesélj, hogy vagy? De szép csokor! Hazavihetem?
Június 1-e a szülők napja.
Sok szeretettel
PJudit
Képek forrása: Pixabay
