Karácsonykor és húsvétkor szoktam képeslapot küldeni a közeli rokonoknak, barátoknak. Ma jutott eszembe, most ez sajnos elmaradt. Gondolom, ők sem várták idén. Pedig én készültem!

Ez az első egyedül töltött húsvétom. Bevallom, nem jó, pedig „csak” a karantén miatt vagyok egyedül.

Annak, aki más miatt is, ezerszer rosszabb. Én bármikor tudok beszélgetni a távolabbi családtagokkal. Van, aki már csak gondolatban tud szólni a szeretteihez. Az a valódi egyedüllét.

Családunkban pár éve megváltoztak a megszokott ünnepi „rutinok”. Talán 2017 szeptemberében volt az utolsó, „rögzült szokáson” alapuló ünnepi összejövetelünk. Gyönyörű napsütés, kint a kertben ettünk, vidáman. Nem sejtettük, hogy ezután másképp lesz. Azt meg pláne nem, hogy folyamatos változás következik.

Szerencsére jó esemény is akadt. Kis baba születése bővítette a létszámot. Az ünnepségek hozzáidomultak.

Rutin nem tudott kialakulni. Betegségek következtek, a betegágy köré telepedtek az ünnepek. Ezt követte sajnos a temetés.

Újabb rendszert próbáltunk kialakítani. Szokás ebből sem lett. Ismét betegség jött. A család egy időre kicsit szétszakadt. A szilveszter magányos lett.

Az évek teltével, kor előre haladtával, a betegséget, halált el kell fogadnunk.

Élünk, betegek lehetünk, esetleg halálos is lehet, sajnos, akár még fiatalabb korban is, mindez „benne van a pakliban”. Igyekszünk nem aggódni rajta, de tudjuk, hogy lehetséges.

Azt azonban, ami most jött, szerintem senki, legvadabb képzelgéseiben sem gondolta volna.

Jön egy vírus, látszólag megállíthatatlan, életeket követel. Karantén, kijárási korlátozás a következménye, ki tudja meddig, nem látni a végét. Mindez váratlan volt.

Belém új félelem költözött. Majd ha elmúlik a járvány, remélem minél előbb, akkor se felejtem el soha. Mindig bennem lesz, hogy bármikor megtörténhet újra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lehetséges, de már tudom, hogy igen. Bármikor.

Egyedül töltöm a húsvétot, de azért igyekeztem a lehetőségeken belül, ünnepi hangulatot teremteni. Volt tojás keresés is, na nem a fűben, hanem a fiókokban. Eszembe jutott, van nekem gyöngyös, meg festett (hímes) tojásom. Meg is találtam őket.

Vágott virágom nincs. Tizedik emeleten sajnos nem nyílnak, így a zöld szobanövényekről levágott ágakból készítettem a vázába „csokrot”. Ha kigyökereznek, és majd el lehet menni földet venni, elültetem őket.

Mazsolás kalácsot sütöttem, és kefires süteményt.

Az volt a tervem, hogy az ünnep, és persze magam tiszteletére is, a házi ruhát lecserélem elegánsabb öltözékre, és a terített asztal mellett eszem. Aztán elképzeltem magam egyedül az asztalnál, szépen felöltözve, és ettől elszomorodtam.

Családban más a helyzet. Díszített asztal körül üldögélnek, közösen eszegetnek, beszélgetnek, nevetgélnek.

Egyedül enni nem túl jó. Főleg egy ünnepi asztal mellett. Nem tudtam, mit csináljak, hogy jobban érezzem magam.

Ekkor érkezett egy fénykép, kedvenc sógornőmtől. Kis ideig nézegettem, mire rájöttem, kit is ábrázol. Öcsém volt, nagy szalmakalapban üldögélt a kertben. Női kalapban, virág díszítette. Ez zavart meg. Nyilván napszúrás ellen, meg egy mosolyért csapta a fejébe. Fölötte virágzó faágak, és csuda szép kék ég. Üldögélt kényelmesen, nagy szemüveg mögé bújva, kezében könyv, és békésen olvasott. Nem elmélkedett húsvéton, elegánsabb ruhán, asztalon, ebéden. Egyszerűen jól érezte magát.

Segítettek dönteni. Házi pólót lecseréltem, egy szépre, a kényelmes nadrág maradt. Asztal helyett, a pult végén terítettem meg, ahol máskor is szoktam enni, kedvenc bárszékemre telepedve. Elfogyasztottam a finom ebédet, és jól éreztem magam. Közben megállapítottam, szokatlan, de azért nem is olyan szörnyű ez a karantén húsvét.

Most megyek a napos erkélyre sétálni, közben telefonálok a családnak.

Végezetül, nemcsak a rokonoknak, közeli barátoknak, hanem Mindenkinek:

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!

Szeretettel

PJudit