- Jaj, a kép! – jutott eszébe, és szó nélkül beszaladt a szobájába. A héten rajzolta apjának. Egy ideje már szokássá vált, hogy búcsúzáskor valami aprósággal lepje meg. Gesztenyefigura, gyöngy állatka, lepréselt virág, vagy falevél, amivel játszogatott, abból készült az ajándék.

„Nehogy elfelejtsél a két hét alatt, amíg nem találkozunk” mellékelte hozzá az aggodalmas mondatot, amire egy szoros ölelés volt a válasz, fülébe súgva: „hogy felejteném el az én kis kincsemet!”

Az ajtóhoz érve meghallotta anyja ingerült hangját, melyet követett a szokásos hangos szóváltást. A mosoly lehervadt arcáról, „már megint veszekednek! Nincs láthatás vita nélkül!” Legszívesebben bezárta volna a füleit, egy szót se halljon, de a kislányok fülét nem lehet becsukni, mint egy ajtót. A lakás legtávolabbi sarkába futott, beült a törölközők alá, a szennyestartó mellé. Két kezét fülére tapasztotta, már nem érdekelte, hogy az ajándék képet is meggyűri közben, és potyogni kezdtek a könnyei.

„Milyen jó volt régen!” mondta ki a varázsmondatot, mely kiragadta a fájó jelenből, és emlékeibe menekítette. Édesanyjával minden délután elsétáltak apja elé a munkahelyéhez, aztán hármasban irány a játszótér. Egyszer nemcsak ő, de az anyja is hintába ült, és édesapja lökte mindkettőjüket. Versenyeztek, melyikük röpül magasabbra. Persze ő lett a győztes. Hátrahajtott fejjel, boldogan kacagtak, majd apja gratulált neki, és jutalomként meghívta őket fagyizni. Két gombóccal is kérhetett, így mindkét kedvencét kiélvezhette, a vaníliát és az epret is. Mire befejezte, nemcsak bajsza volt fagyiból, de még az orrára is jutott belőle. Újból nevettek, anyja csilingelve, apja pedig a mély hangján hahotázott. Végezetül a nyakába ültette, pedig már hatéves volt, majdnem iskolás, és úgy vitte hazáig. Ő pedig biztatta, „gyí paci! Gyorsabban, gyorsabban!”

Három év múlva vége lett a boldogságnak. „Bárcsak együtt lennénk ismét hármasban, békében!” kívánta.

- Enikő, hova bújtál? – nyitott be az ajtón édesapja, bár anyja hangja még hallatszott a folyosóról.

- Sírtál? Ne haragudj, máskor nem fog előfordulni! – fogadkozott, miközben kihúzta a sarokból, és magához ölelte.

- Mindig ezt mondod! – hüppögött a gyerek.

- Hát ez a szép rajz? Az enyém? – nyúlt a férfi a gyűrött, könnyes papír után. – Tudom, hogy el ne felejtselek. Nem foglak! Sohasem.

A bejárati ajtónál még hosszan integetett az apja után. Közben azt érezte, hogy már megint az anyja győzött.

- Gyere Enikő! Vacsora! – hallatszott a konyhából.

- Nem vagyok éhes! – ült le az asztalhoz. Az asszony rámosolygott, megsimogatta.

- Ne haragudj, legközelebb nem fogunk veszekedni! Ne sírdogálj, tudod, hogy mennyire szeretlek! Kentem neked lekváros kalácsot, a kedvencedet!

- Olyan szomorú lettem!

- Ne szomorkodj! Jól megvagyunk mi kettesben! Nincs szükségünk apádra! Kettesben béke van.

A kislány csendben ült. Emlékezett a régi, nagy, erős, vidám apukára, akire mindig lehetett számítani, aki érte még a sárkányt is legyőzte volna, ha lennének sárkányok.

Majd a mosolytalan apa alakját látta, ahogy távolodik, egyre kisebb és kisebb lesz, végül teljesen eltűnik.

Úgy érezte kifosztották.

„Félelmetes, milyen ereje van néha egy szónak. Sorsokat sodor és életeket dönt. Egyetlen szó, amit nem kellett volna kimondani.” Wass Albert

PJudit

Képek forrása: Pixabay