- A fene vigye el, otthon hagytam a mobilt!

- Visszamész?

- Innen már nem. Inkább végig melletted maradok! – hangzott el köztünk a párbeszéd a metróhoz menet.

Az én telefonfüggőségem, nem olyan, mint általában az embereké. Bár lehet, ez inkább valami mástól való függőség.

Lássuk az előzményeket. Sajnos, többször sikerült (általában önhibámból,) olyan állapotba kerülnöm, hogy este a sürgősségin kötöttem ki. Rendszerint, ellenkezésem ellenére, éjszakára is ott marasztaltak. Ilyenkor nagyon jó volt, hogy már létezik mobiltelefon, amin a közvetlen rokonokat értesíteni tudtam, illetve baráti segítséget hívtam. Valószínűleg, ezek az esetek vezettek ahhoz, hogy a biztonságérzetemhez szükséges, hogy nálam legyen a készülék.

Egy alkalommal, amikor sétáltam a barátnőmmel, ránézve a telefonra, láttam, hogy 13% a töltöttsége. Megrémültem, szinte köszönés nélkül indultam haza, hogy minél előbb töltő és konnektor közelben legyek.

Máskor, a szomszédban lévő boltba mentem át, és útközben rájöttem, hogy nincs nálam a mobil. Olyan ideges lettem, hogy inkább visszafordultam, hazamentem érte.

Rendszerint töltőt is hordok magammal, nehogy lemerüljön. Úgy vagyok nyugodt, ha a telefon, és a töltő is velem van, és a telefon fel van töltve.

A fenti eset a szombati fotókiállításra menet hangzott el. Odaértünk, rengetegen voltak. A nagy tömegben, ha a fotót is meg szerette volna nézni az ember, és a mellé írt szöveget is elolvasni, előbb utóbb elvesztette a társát. A második teremben ez történt velem is. Keresni kezdtem a kísérőmet. Sehol sem volt. Elveszett. (Vagy én vesztem el?) Merre mehetett vajon? Több ajtó vezetett ki a helységből. Ettől fogva a képekre már szinte nem is tudtam figyelni, csak az ő magas alakját kutattam. Hiába. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Kezdett rám törni a pánik. Mit csináljak? Kiabáljak? Az azért elég gáz lenne. Itt vagyok, emberek között, ha hirtelen rosszul lennék, van segítség, nem vagyok egyedül. Különben is, mi bajom lehetne? Győzködtem magam, hogy minden rendben, nyugodjak meg. Nem nagyon sikerült. Aztán minden erőmmel igyekeztem úrrá lenni a pánik hangulaton. Lassabban lélegeztem, figyeltem a képeket, olvastam a leírásukat, és haladtam tovább. A szomszédos teremben, minő öröm, végre ismét megláttam őrangyalomat! Fellélegeztem, megnyugodtam. Ezután nem maradtam el tőle. Fél szemmel folyamatosan figyeltem, ha lemaradt, bevártam, ha elém ment, követtem. Nem indultam külön utakra.

Tartok tőle, erről a függőségemről, egy pszichológus sem tudna már leszoktatni.

Itt lett volna a történet vége. Azonban, mikor tegnap este elindultam lefeküdni, eszembe jutott, hogy ez azért rossz befejezés. Hány pszichológus, pszichiáter előadásában hallottam már, a félelmekkel szembe kell nézni, úgy lehet megszabadulni tőlük. Én meg eleve eldöntöttem, hogy minden próbálkozás felesleges. Ennyire nem lehetek pesszimista. Egyszer olvastam egy krimit, ahol a főhőst megfenyegették, hogy megölik. Ő azonban kijelentette: „Nem vagyok hajlandó félelemben élni!”, és ugyanúgy élt tovább, ahogy addig is. Akkor nagyon megtetszett ez a mondat, sajnos azonban ritkán jut eszembe, és nem jellemzi az életemet. Tegnap este viszont eszembe jutott, és úgy döntöttem, szembenézek ezzel a félelmemmel, és a hétvégén mobiltelefon nélkül fogok közlekedni.