Szinte minden éjjel a tengerről álmodom. Imádom. A morajlását, ahogy a szél tornyozza, csapkodja a hullámokat. Az illatát, azt a kicsit sós, friss illatot. A színét, ami néha élénk égszínkék, máskor pedig haragoszöld, fodros, fehér tajtékos hullámokkal. Nézem, keresem a végét, a túlsó partot de nincs sehol. A tenger számomra végtelen.
Sajnos többé nem fogom látni.
Bele kell törődnöm, hiszen nyolcvan éves vagyok. Pedig jó lenne látni, még egyszer, utoljára! Igaz, találkoztunk már sokszor, de a tengerből számomra sosem elég!
- Úgy szeretném látni a tengert! – szóltam halkan ebéd közben.
- Kérd meg a fiadat, vigyen el! – reagált kívánságomra a lányom. – Én egyedül már nem merek veled elmenni. – Hangzottak a számomra lesújtó szavak.
Két nap múlva hallom, amint értesíti vágyamról az egész családot.
- Anya látni szeretné a tengert!
- El kell menni. Kocsival. – közölte lazán menyem. Na persze, mert az csak úgy megy!
És mégiscsak úgy ment. Pillanatok alatt eldöntötték, hogy hárman, lányom, fiam, és én, elmegyünk kocsival Horvátországba. Nem hittem a fülemnek. A többi családtag egybehangzóan rábólintott, reagálásuk nagyon jólesett.
- Menjetek, és érezzétek jól magatokat!
Minden villámsebesen történt. Szállásfoglalás, pénzváltás, csomagolás és indulás. Nem volt idő sem aggódnom, sem meggondolnom magam. De nem is akartam. Sem aggódni, sem pedig meggondolni magam.
Három nap múlva, hűvös, felhős időben, elindultunk a nagy kaland felé. Várt minket a poros országút, és a végtelen hosszú autópálya. Ha meghalnék útközben, az szép halál lenne. Persze ha választhatok, inkább visszafele, amikor már láttam a tengert. Szerencsére ilyen választásra nem került sor.
Mentünk az egyhangú autópályán, néha eső kopogott az ablakon. Volt, hogy elaludtam a motorzúgás monoton zenéjére. Mikor felébredtem, még mindig csak az autópályát láttam magunk előtt. Így ment hosszú-hosszú órákon keresztül. Időnként megálltunk, kinyújtóztattuk tagjainkat, eszegettünk, aztán irány tovább. Irány a tenger!
Horvátországban egy hosszú alagúton haladtunk keresztül. Amikor kiértünk, mintha csoda történt volna! Sütött a nap, és 10 fokkal melegebb volt. Megörültünk. Legalább nem fagyunk meg a hűvös szeptemberben.
Késő délutánra elértük a szállodánkat, amely már a tengerpartnál volt. Csak álltam mozdulatlanul, és néztem a hullámokat, szememből pedig csorgott a könny. Aztán vacsoráig következett egy rövid pihenés, mert nagyon elfáradtam. Nyolcvan év, az mégiscsak nyolcvan év.
A szálloda és környéke téli álomra készülődött. A strand bár, és minden nyári szórakozást kínáló dolog már bezárt. Ez nekem nem számított. Ott volt a tenger. Strandidő az sajnos nem lett. Felöltözve üldögéltem a napon, a hideg vízbe csak a nagyon vakmerőek merészkedtek be. Természetesen gyermekeim közéjük tartoztak. „Ha már a tengernél vagyunk, meg is fürdünk benne! „, jelentették ki, nagy mellénnyel. Kissé libabőrösen, lassan és óvatosan ugyan, de valóban belementek a vízbe. Kerek két perc után ki is menekültek. Állítólag cápa veszélytől tartottak, de szerintem a fagyás veszély volt az igazi ok.
Sokat kirándultunk a környéken. Elmentünk a közeli Zadarba, megnéztük a látnivalókat.
Ellátogattunk a Krka vízeséshez, végig sétáltunk a fahidakon, és gyönyörködtünk a látványban.
Voltunk a Paklenica Nemzeti Parkban, ahol én sajnos hegyre mászni nem tudtam, de nagy érdeklődéssel figyeltem a sziklamászókat. Azt nem mondhatnám, hogy irigyeltem őket. Sziklát mászni sosem vágytam.
Utolsó előtti napon ismét Zadarba látogattuk. Elhajóztunk egy közeli szigetre. Ott sétálgattunk, megebédeltünk, aztán visszahajóztunk. Nagyon élveztem a kirándulást.
Jó volt hármasban, hiszen mióta a gyerekeim felnőttek, nem nyaraltunk közösen. Legalább 25 éve. Jó volt megint együtt, csak mi hárman. Az egy hét gyorsan eltelt, de én a sorsnak örökre hálás leszek érte. Ez volt életem legszebb szülinapi ajándéka!
PJudit
Képek forrása: saját
