Érdekesen sikerült a karácsony, szerintem mindannyian meglepődtünk, főleg én! A család tervezett, a "sors" döntött!

- Apa, várunk 24-én ebédre, és itt is alhatnál. Ne töltsd magányosan a szentestét! – invitált a fiam. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A 24-i meghívást sejtettem, de hogy náluk aludjak? Este ne köszönjek el a Drágámtól? Reggel ne az ő fényképe legyen az első, amit megpillantok? Jézusom!

Úgy éreztem, szívesebben lennék inkább otthon, egyedül.

Hogy mondjam meg nekik? Megbántani nem szeretném őket.

- Majd eldöntjük az ott alvást! – tértem ki a konkrét válasz elől.

Délelőtt feldíszítettem a kis műfenyőt. Többéves rutin irányította kezem, a díszek a már jól megszokott helyükre kerültek.

Tavaly még a Drágával együtt készültünk…

Emlékszem, mikor Lacika kisfiú volt, míg a fát az „angyalok” szépítették, mi játszottunk. Eleinte mesét olvastam, rajzoltunk, később legóztunk. Aztán egyik évben, pedig senki nem siettette a pillanatot, mégis eljött, hogy már hármasban díszítettük a fát. Milyen lelkesen akasztgatta a szaloncukrokat! Persze jutott belőle a hasába is.

Kész vagyok. Jöhet a tetejére a kicsit kopott angyalka. Eleinte aranyszínű csúcsdíszünk volt, aztán mikor a feleségem szülei elmentek, megörököltük tőlük az angyalkát. Azóta ő üldögél a fenyőfa tetején, emlékeztetve a családot az elődökre.

Lassan indulnom kell. Még gyorsan a karácsonyfa alá tettem a fényképalbumot, amit drága feleségemnek, vagyis most már inkább csak magamnak készítettem, és öltözködni kezdtem.

Kint szépen sütött a nap, lassan ballagtam a fiamék felé. Az utcák kihaltak voltak, sehol egy ember. Biztos mindenki a karácsonyi asztal körül ül már.

Egy csapat madár szállt el felettem, nyomukban a károgás. Varjak. Utánuk néztem, és a távolban megláttam a temetőt. Gondolkodás nélkül arra fordultam. Kellemes karácsonyt kívánok a Drágának! Vajon lát fentről minket? Ki tudja? Persze előbb-utóbb mindannyian megtudjuk… Reménykedtem, hogy nyitva van a virágbolt, és nyitva volt! Bár már záráshoz készülődtek, egy csokor rózsát még tudtam venni. A kedvencét! Besétáltam a sírjához, és megálltam…

- Gyerekek, gyertek teríteni, nagypapa mindjárt itt lesz! – kiabált Laci a két fiúnak.

Az óriási fenyőfa feldíszítve állt a szoba sarkában, alatta zacskókban, felcímkézve a sok-sok ajándék.

Telt-múlt az idő, nagypapa sehol.

- Csörögj rá légy szíves apádra, hol jár? – Laci vette a telefont, de hiába próbálkozott.

- Kikapcsolta. Elmegyek kocsival megkeresni! – szólt.

A szülői házban már nem volt senki.

Hirtelen meglátta a varjakat. A temető felé repültek.

Megigazgattam a rózsacsokrot a síron. Itt a karácsonyi ajándékod drágám!

Hirtelen fura érzésem lett, mintha figyelnének. Megfordultam, és megláttam a fiam. Rám nézett, búcsút intett, és elindult kifelé.

Én ott maradtam a sírnál…

Hazaérve a konyhaasztalon étellel megrakott kosár várt, és egy cédula. „Apa, gyere amikor kedved van, mindig szívesen látunk!” Holnap ott leszek, fiam! De ma nem.

Bementem a szobába, leültem a fa mellé, elővettem a fényképalbumot, lapozgatni kezdtem és feltolultak bennem az emlékek...

PJudit

Fotók: Pixabay

Ez a bejegyzés az MBBK Bloggereinek összefogásával jött létre. A kék gombra kattintva megismerhetjük a többiek "Kegyes hazugságok" témával kapcsolatos gondolatait is. Hajrá, kattintsunk!