Tegnap délután elmentem a pékségbe kenyérért. Kiválasztottam, kifizettem, éppen kezdtem elrakni, amikor az eladó, hangjában némi félelemmel, óvatosan megkérdezte:

- Adhatok egy kis ajándékot?

Meglepődtem, majd a maszk mögött elmosolyodva, lelkesen válaszoltam:

- Igen, köszönöm! Én szeretek ajándékot kapni!

- Én is - felelte, - de nem mindenki van így vele.

Egy nagy zacskóba kezdte pakolni a péksüteményeket. Bár örültem az „ajándéknak”, mégsem arra figyeltem, miket csomagol, hanem a mondottakon meglepődve csodálkozva néztem rá.

- És miért nem szeretnek ajándékot kapni? Úgy gondolják, hogy azt feltételezi róluk, nincs rá pénzük, és sértésnek veszik?

- Nem tudom – felelte, miközben átadta a méretes csomagot.

- Tiszta gáz, hogy az embernek rettegnie kell, ha kedves és jó akar lenni!

- Szerintem is! – válaszolta.

Nyilván, mikor látja, hogy zárásig az áru nem fogy el, olyankor a rendszeres vásárlóknak felajánlja az ajándék lehetőségét. Nem is értem, miért kell visszautasítani, és főleg, néha milyen stílusban történhet ez meg, hogy olyan óvatosan kérdezett engem is.

Jó, ha cukorbeteg vagyok, vagy allergiás valamire, esetleg túlsúlyos, akkor ezt normális hangnemben közölve, nem élek a lehetőséggel, de semmiképp sem bántom meg azt, aki kedves volt velem. Nem olyan gyakori mostanában a kedvesség és a jóság, meg kellene becsülni!

Milyen világ az, ahol félni kell az ajándékozónak?

Az eladó ismét megszólalt halkan:

- Egy kalácsot elfogadna még? Fonottat vagy kakaóst.

Ki tud ellenállni egy ilyen kérésnek? Én biztos nem, így miután mindezt megköszöntem, egy kakaós kaláccsal is gazdagabban mentem haza.

Ennyi finomságot vacsorára nem lehetett megenni, úgyhogy reggelire, sőt déli desszertnek is jutott belőle.

Elhatároztam, a kedvességéért cserébe, többször fogok a kenyér mellé valamilyen péksüteményt is venni.

PJudit

Fotó forrása: Pixabay