Anyu tudott hegedülni, zongorázni, így természetes volt, hogy én is tanuljak zenét. A zongorát választottam.
Három évig oktatott egy fiatal, loboncos hajú „bácsi”, olyan igazi művészlélek. Szorgalmasan, lelkesen koptattam a billentyűket, csak a ritmussal voltak gondjaim. Még most is emlékszem, ahogy a tanár úr hajlongva táncolta a menüettet, hogy segítsen tartani a tempót. Egy idő után belejöttem.
Mivel nem volt saját zongoránk, Borika nénihez jártam gyakorolni. Valaha ő is tanított, így a gyakorlás mellé egyúttal plusz okítást is kaptam. Később szüleim úgy döntöttek, megérdemlem már a saját hangszert, és vettek egy használt pianínót. Romantikus külseje volt, két szépen mintázott réz gyertyatartó díszítette.
Az "új" hangszer örömére még lelkesebben vetettem magam a zenélésbe.
Tanítóm tehetségesnek talált, ezért javasolta, hogy válasszak zenei pályát. Az nem derült ki számomra, tanárnak vagy zongoraművésznek szánt-e.
Hát nem lett belőlem egyik sem, mert ekkor jött a BAJ, így, csupa nagybetűvel. Ötödikes voltam. A pontos pillanatra nem emlékszem, de egy idő után feltűnt, hogy rengeteget mosok kezet. Nem ötpercenként, hanem egy kézmosásnál 2-3-szor beszappanozom, és csak mosom, mosom, mert nem érzem tisztának. Aztán jött a többi furcsaság. Úgy gondoltam, ha nem játszom el hibátlanul a darabot, valami rossz fog történni. Zongoráztam, zongoráztam, amíg egy hiba sem volt benne. A félelem az életem minden területére beköltözött.
A jegyeim romlani kezdtek.
Szüleim nem értették, mi történhetett velem, nem tudták, hogyan lehetne kezelni a helyzetet. Abban az időben még nem volt elterjedt dolog pszichológushoz fordulni.
Mivel kivörösödött fejjel, sírva gyakoroltam amíg játékom hibátlan nem lett, felmerült, talán abba kellene hagynom a zongorázást.
Sok rettegés után eszembe jutott egy „mentő” ötlet. Amikor jött a félelem, ellen parancsokat adtam. Így lett a hosszú gyakorlás helyett a megoldás az, hogy pont háromszor játszottam el a darabot. Az ellen parancs az volt, ennyiszer kell. Hibátlan volt, vagy sem, már nem számított.
Nem volt fejlődés a tudásomban, tényleg abba kellett hagynom a zenetanulást. Így ért véget a zongorista karrierem.
Egyébként nem hallottam „hangokat”, nem voltunk „ketten”. Csak a saját érzéseim, gondolataim voltak, amiket a félelem vezérelt.
A gyakori kézmosás nagyon ritkán még előjön, ha túl stresszes vagyok. Szerencsémre már „kézben tudom” tartani, legalábbis én így gondolom.
Itt azonban még nincs vége a zongorista történetemnek.
Fiatal felnőtt koromban úgy terveztem, ha majd idősebb leszek és lesz lakásom, és persze lesz sok-sok időm, akkor veszek magamnak egy szintetizátort, és azon fogok zenélni. Milyen jó is lesz!
Teltek-múltak az évek, az álmom hol elfelejtődött, hol ismét eszembe jutott. Valami „véletlen” időnként előhozta.
Például a kolléganőm elmesélte, hogy kisfia odaült apja rég nem használt szintetizátorához, és minden zenei képzettség nélkül játszani kezdett rajta. Azóta sem unta meg, most már komolyabb hangszeren zenél, egyre jobban, naponta órákon át.
Hoppá! Én is akartam venni, jutott nyomban eszembe. Körül is néztem néhány hangszerboltban, de a vásárlás elmaradt.
Később a munkahelyem fölötti lakásból rendszeres zongoraszó hallatszott. Kiderült, egy tanárnő tart magánórákat. Hoppá! Én is járhatnék hozzá! De az ötletből nem lett semmi.
Eltelt újabb tíz év, másik barátnőm mesélte, hogy ők is vettek a tizenéves fiúknak szintetizátort, és saját szerzeményeket játszik már rajta. Ismét jött a hoppá!...
Aztán családom meglepett egy kölcsön hangszerrel. Megszemléltem, örültem neki, de egy darabig nem ültem mellé.
Egyszer azonban jött egy nagyon nehéz, fárasztó nap. Estére áradt belőlem a rosszkedv. Ránéztem a szintetizátorra, a környékéről mindent félresöpörtem, odahúztam egy széket, és leütöttem az első billentyűt. Kicsit próbálgattam, majd ujjaim maguktól játszani kezdtek. Azt, ami eszükbe jutott, hisz a gyerekkoromban tanult darabokból már semmire sem emlékeztem.
Játszottam és játszottam. Először óvatosan, halkabban, később elfeledkezve a panel falakról, már apait-anyait beleadva. Szálltak a dallamok, és lassan megnyugodtam. Béke költözött a szívembe, lelkembe. Egy időre kisimult az élet.
Régen kottából játszottam, most kiszabadultam, és elkezdtem kotta nélkül játszani.
A panelházban senki sem verte a zene miatt a radiátort. Remélem, a tíz emelet velem együtt élvezte a „koncertet”!
PJudit
Képek forrása: Pixabay
