Az idős férfi becsukta maga mögött az ajtót, majd körülnézett a szobában.
- Ideje jobban megismerkednünk! – gondolta. Kényelmesnek tűnő széles ágy barna ágytakaróval, modern szekrény, a polcok között tv, dohányzó asztal, mellette két zöld fotel, és a falnál íróasztal, székkel.
Jobbra keskeny ajtó, benézett. Apró fürdőszoba zuhannyal, wc-vel.
- Lesz hely a könyveknek, a laptopnak. A szekrényben elférnek a ruháim, nincs már nekem olyan sok. Egy egész élet elfér itt kényelmesen.
Odasétált a széles ablakhoz, jobbjával botjára támaszkodva bal kézzel elhúzta a függönyt, és kinézett a kertbe. Itt-ott tarka virágágyások, zöldellő fű, de a fák lombja már rozsdásodott. A sétautak mellett padok álldogáltak üresen. Várták a pihenni vágyókat, azonban nem volt kint senki. Az ősz ellenére még melegen tűzött a nap.
- Az angolok ezt úgy hívják: Indián nyár – idézte a régi slágert.
Szemben vele óriási gesztenyefa álldogált, alatta sárgás-barna levelek.
- Vajon hullik már a gesztenye? - ebből a távolságból nem tudta megállapítani.
Eszébe jutott egy régi kirándulás. Unokája megtömte a hátizsákját frissen szedett, fénylő gesztenyével. Hazaérve kiborította a szőnyegre.
- Mit csináljunk velük, papa? – Némi fejtörés után kitalálta, hogy készítsenek gesztenye figurákat. Hozott egy doboz fogpiszkálót, és nekiláttak. Először emberkéket, szülőket, gyerekeket. Aztán jöttek az állatok, cica, kutya, madár, csiga, giliszta. Fantáziájuk végtelen volt. Előkerült a ragasztó, és a színes papírok. Lett anyának szoknya, cicának fül és bajusz. A bábuk Petike szobáját díszítették hónapokon keresztül. Mikor iskolába ment, akkor dobta ki őket, mondván, hogy egy nagyfiú már nem játszik ilyesmivel.
Elfáradt. Visszasétált és leült az ablakkal szemben álló fotelba.
- Egész kényelmes – gondolta, miközben a botot az asztalhoz támasztotta.
Emlékeibe mélyedt. Szemei előtt egy másik kert jelent meg. Nem ilyen szép, virágos, hanem gyümölcstől roskadozó fákkal, zöldség ágyásokkal teli. Csupa praktikus dolog, a virág nőknek való. Sokat dolgozott benne, metszette a fákat, permetezte a termést. Gazolni való mindig akadt. Sajnos egy ideje már egyre nehezebben ment a kerti munka.
Hirtelen felriadt. Megint a szokásos rémálom. Egy évtized alatt sem sikerült elfelejtenie. Kata áll az előszobában, bőröndökkel, táskákkal.
- Elmegyek… itt hagylak… Még fiatal vagyok! Élni akarok! Szórakozni, reggel futni, este színházba menni, utazni…élni akarok! Nem mindig itthon ülni… Ne haragudj…
Nem haragudott, de valami megtört benne, egy másodperc alatt tíz évet öregedett. Úgy érezte, ha visszaforgathatná az idő kerekét, már nem hagyná el a családját Kata miatt. Sajnos ez a kerék csak előre halad, a hátramenetet nem ismeri.
Ötvenöt éves volt, mikor bemutatták a harmincöt éves új kolléganőnek. Mindig jól tartotta magát, nem látszott köztük a nagy korkülönbség.
A lány kicsi, puha kezét lágyan az ő nagy tenyerébe helyezte, majd a szemébe nézve elmosolyodott.
- Kata vagyok.
Belé mintha villám csapott volna. Első látásra szerelmes lett. Feleségével már szinte soha nem érintették meg egymás kezét, és nagyon ritkán mosolyogtak a másik szemébe. Eddig bolondságnak tartotta, mikor a romantikus filmekben gyomorban táncoló pillangókat emlegettek, most rájött, hogy mindez igaz.
Lehet, csak kapuzárási pánik volt, de jól esett, hogy tetszik egy fiatalabb nőnek, és ismét igazi férfinak érezheti magát. Semmi sem számított, nem törődött felesége érveivel, egyetemista gyerekei döbbenetével, elvált, és Katával összeházasodtak.
Aztán tizenöt év múlva visszakapta a sorstól. Őt is elhagyták.
A következő tíz esztendőt a kertjében töltötte. Lekötötte minden idejét. Bort préselt a kis szőlőből, pálinkát főzött a hullott gyümölcsből. Gyorsan teltek az évek, tavaly betöltötte a nyolcvanat.
Gyermekei rábeszélésére költözött ma be az idősotthonba.
Kopogtak az ajtón. Invitáló szavára az igazgatónő lépett be.
- Kedves István, lassan kezdődik az ötórai tea. Jöjjön le a társalgóba, bemutatom a többieknek, már nagyon kíváncsiak önre!
Bement a fürdőszobába, megfésülte még mindig sűrű ősz haját, végigsimított bajszán. Az inggallér tökéletesen feküdt a bordó mellény kivágásában.
Az igazgatónő szavai jártak az eszében. „Kedves István”, nem Pista bácsi! Bár tudta, hogy idős már, mégis jól esett neki, hogy nem öregemberként bántak vele, hanem férfiként. Úgy érezte, „emberszámba vették”.
Kis gondolkodás után a botot a sarokba támasztotta, kihúzta magát, és mosolyogva elindult a társalgó felé. Nem tudott róla, de a mosollyal egy időben szemében megjelent a már rég kihunyt huncut csillogás. Szívét melegség töltötte el, hazatalált.
PJudit
Képek forrása: Pixabay
