Aludnom kellene, de cseppet sem vagyok álmos. Anya mesélt már, jó éjt puszit is adott, apa is, sötét is van, mégsem megy. Olyan jó volt ma az iskolában, gyere mackó, elmesélem! – maga mellé húzta a barna plüssmacit.

Oviba nagyon szerettem járni. Sok barátom volt, sokat játszottunk. Az óvó néni mindig érdekeseket mesélt. Aztán sajnos jött a járvány… nem mehettem többé.

Először nagyon furcsa volt anyával kettesben itthon. Igaz, hétvégeken addig is együtt voltunk, de elmentünk a nagyiékhoz, vagy játszottam a szomszéd srácokkal a játszótéren. Egész más volt a helyzet! Most se nagyi, se haverok. Csak mi ketten. Apa bent a munkahelyén.

Az jó volt, hogy anyának rövidebb lett a munkaideje, és itthonról dolgozhatott. Különben mi lett volna velem?

Kicsit nehezen, de pár nap alatt kialakult a rend. Elején anya nagyon ideges volt. Az itthoni munkavégzés akadályokba ütközött. Hol a nyomtató rosszalkodott, hol pedig én. Nem tehettem róla, néha unatkoztam egyedül. Ilyenkor aztán anyát nyaggattam, játsszon velem.

Reggeli után nézhettem rajzfilmeket, addig anya dolgozott. Délelőtt közösen megfőztük az ebédet. Még tojást is sikerült feltörnöm! Nem ment a pohár mellé. Gombócot is gömbölyítettem. Jó volt. Közben beszélgettünk, az óvodáról, meg hogy mit álmodtam.

Ebéd után sajnos aludnom kellett itthon is. Ezen mindig volt egy kis vita. Míg én pihentem, anya ismét dolgozhatott.

Felébredés után egyedül játszottam, amíg apa haza nem ért. Vele aztán kezdődtek a férfias játékok! Végül is fiú vagyok. Óriási legó várat építettünk, aztán folyt a harc az elfoglalásáért. Autót, vonatot is raktunk össze. Apa ebben nagyon profi, anya kevésbé.

Egyszer párnacsatát is játszottunk. Nagyon élveztem, de nem lett jó vége, a kispárna szétrepedt. Minden tele lett tollal, mintha hó hullott volna a szobában. Nekünk kellett feltakarítanunk apával a pelyheket.

Fociztunk is a szobában. Anya persze nem örült, félt, hogy összetörünk valamit. Később már a ház előtti téren fociztunk. Biciklizhettem is. Nagyon szeretek bicajozni. A játszótérre azonban nem mehettem!

A haverok nagyon hiányoztak, az óvoda szintén. Nagyiékkal is csak számítógépen keresztül beszélgethettünk.

Félelmetesek számomra a maszkot hordó emberek. Olyan mosolytalanok. Különösen a zöld maszkosok, róluk mindig a doktor néni jut eszembe.

Anyáé virágos. Ö varrta magának, szép benne. Apáé szürke, de tudom, hogy mögötte mindig mosolyog. Tőlük nem félek.

Egyébként az egészet nem igazán értem, de úgy érzem, anyáék sem. Máskor is volt vírus, takonykór, hasmenés, mégsem hordott senki maszkot. Anyáék azt mondták, ez a járvány más, most jobban kell vigyázni. A kézmosást nem szeretem, de már megszoktam, annyiszor mondták.

Aztán jött a nyár, és már mehettem játszótérre, focizhattam a szomszéd fiúkkal. Jöttek ismét a nagymamáék, én is mehettem hozzájuk. Jó volt.

Óvodába azonban sajnos nem voltam. El sem tudtam búcsúzni a többiektől.

Most viszont itt az iskola! Elsős lettem, és ma volt az első napom!

Nagyon izgultunk az egésztől. Én is, de főleg anyáék! Ők a vírus miatt. Én meg az ismeretlen gyerekektől. Reméltem, lesz közöttük egy-két ismerős ovis társ, és szerencsére volt is.

A tanár nénitől is féltem. Anya mondta, hogy a neve Valéria, azaz Vali néni. Aggódtam, hogy nem fog eszembe jutni. Soha nem hallottam még ilyen nevet. Az oviban senkit sem hívtak így. Aztán anya megnyugtatott, hívjam nyugodtan tanító néninek.

Vali néni egyébként nagyon kedves. Az iskola bejárata előtt várt minket, katicás maszkban, mosolygó szemekkel. Megmérte, van-e lázunk, szerencsére senkinek sem volt. A szülőktől elköszöntünk, és együtt mentünk be az osztályba. Egymástól távol kellett állnunk, és libasorban vonulni a folyosón. Ez elég fura volt.

Nem vagyunk sokan, egy padban egy gyerek ül. Aztán a tanító néni elmondta, ahogy anyáék is, hogy mikor kell kezet mosni. Van kézfertőtlenítője is az osztálynak. Nekünk szerencsére nem kell maszkot hordanunk.

Két szünetben lemehettünk az udvarra. Játszani nem lehetett, beszélgetni sem nagyon, legfeljebb kiabálva. Szerencsére Vali néninek támadt egy jó ötlete: versenyfutás. A rajtnál távol álltunk egymástól, sípolt, aztán figyelte a célba érkezőket. Az első három kapott piros pontot. Én harmadik lettem!

Az órák nagyon jók voltak! Először megismerkedtünk, a tanító néni bemutatkozott, elmondta, hogy van egy nyolc éves kislánya, és utána aki akart, mesélhetett magáról. Megkérdezte Vali néni, kinek mi a kedvenc játéka. Rajzoltunk is, egy nyári képet. Kaptam rá piros pontot! Büszke vagyok magamra! Apa, anya és én vagyunk rajta, apával focizunk, a labda pont berepül a kapuba. Persze én rúgom a gólt, és anya tapsol. Ráadásul mindez meg is történt!

Mesélt is Vali néni, mesekönyvből, és fejből is.

Alig várom, hogy holnap legyen. Gyere Brumi, aludjunk!

(Most álljunk meg egy kicsit az olvasással. Eddig tartott a gyermekmese verzió, most jön a felnőtteknek szóló folytatás.)

Miközben tegnap játszottam, hallottam, hogy Anyáék arról beszélgetnek, ha valaki náthás, köhög, vagy rosszul érzi magát, nem mehet iskolába tíz napig. Akkor sem, ha közben meggyógyul. Apa megjegyezte, hogy tíz napig az egész család, a kollégák, azok családja, osztálytársak, és innentől már követni sem tudtam, hogy még kik, retteghetnek hogy elkapták-e a vírust. Szerinte sokkal logikusabb és emberségesebb megoldás lenne a beteg gyereket letesztelni, és akkor remélhetőleg mindenki megnyugodhatna. Ha negatív a teszt, és már jól érzi magát, mehetne vissza a suliba, nem kellene kivárni a tíz napot. Anya is egyetértett vele.

Kicsit megrémisztettek. Remélem megúszom, és nem leszek se náthás, se köhögős! Borzasztó lenne napokig aggódnom, hogy elkaptam-e a vírust.

PJudit

Képek forrása: Pixabay