Pár napja a Facebookon olvastam egy történetet. Megnézhető itt, de röviden le is írom a lényegét, hisz ez adta az ötletet ehhez az íráshoz.

Egy emberről szólt, aki imádta a mangót. A legérettebbekért felmászott egy magas fa tetejére. Miután megszerezte a gyümölcsöket, jött a probléma, lemászni már nem tudott. Segélykérésére odasiettek a falu lakói. Próbálkoztak segíteni, de mindhiába. Ekkor odajött egy bölcs öregember is. Nem szólt semmit, csak elkezdte kővel dobálni a fennrekedt férfit.

Ő ideges lett. A bölcs folytatta a dobálást, az ember a fa tetején egyre jobban bedühödött, végül elborult aggyal lemászott, hogy elégtételt vegyen. Mire leért, a bölcs már nem volt ott. Az őrjöngő férfi egy idő után rájött, hogy az öreg nem ártani akart neki, hanem megmentette az életét. Rávette, hogy a legtöbbet hozza ki magából, és rettegése ellenére lejöjjön a fáról.

Tetszett a történet, másnap még mindig ez járt a fejemben. Eszembe jutott, velem is megesett már hasonló.

Huszonhat évesen kórházba kerültem. Három műtét után, az intenzíven feküdtem, és már feladtam a reményt, hogy meggyógyulok. Nem tudtam se enni, se inni, nem maradt meg bennem még a tea sem. Kaptam egymás után az infúziókat. Maximális önsajnálatba burkolóztam. Édesanyám nem látogathatott, kitiltották. Az intenzíven fekvő, jobb állapotban lévő betegeket „munkára” fogták. Pontosan már nem emlékszem, talán kötszereket kellett hajtogatniuk. Úgy éreztem, ez azért nem a megszokott terápia, inkább miattam történik, hogy valahogy kihúzzanak a letargiából. Nem értek célt! A betegek nagy része lelkesen, vidáman hajtogatott (és gyógyult), kivéve engem. Én nem foglalkoztam a feladattal. Így teltek a napok.

Egyszer csak megjelent látogatási időben a barátnőm. Ő nem sajnált (látszólag), hanem jól leteremtett. Csak pislogtam! „Micsoda? Mi az, hogy nem iszol! Enni meg sem próbálsz! Hogy visszajön? Olyan nincs! Küzdj ellene! Akard!” Nagyjából ilyen szavak hangozhattak el szájából.

Elgondolkodtam. Este elmeséltem az egyik fiatal ápolónak a történteket. Helyeslően bólogatott: „Próbáld meg! Drukkolok!”

Másnap elkezdtem inni. Szörnyű íze volt a teának. Kicsit ettem is. Még mindig rosszul voltam, de igyekeztem. Már kevesebb infúziót adtak. Következő nap a tea már jobban ízlett, többet ittam, többet ettem. Infúzióra már nem volt szükség. Két nap múlva nagykanállal, kiéhezetten habzsoltam az anyukám által hozott gulyáslevest. Ezt kívántam, szerencsére engedélyezték. Elindultam a gyógyulás útján.

Ha nem jön be a barátnőm, és nem teremt le a sárga földig, nem is tudom, mi történt volna.

Jó, ha van a közelünkben valaki, aki a szükséges pillanatban bevállalja a „kővel való dobálást”!

Másik, kicsit hasonló eset. Volt kolléganőmet látogattam meg, pár nappal karácsony előtt. Beszélgettünk. Sajnos, nagy halogató vagyok. Majd, majd… de tudjuk, nincsen majd. Elmeséltem neki, hogy elszakadt a szobában a függöny, vettem másikat, meg is varrattam, de nem hinném, hogy karácsonyra felkerül a karnisra. Éva elordította magát: „Elég volt ebből az igénytelenségből, és a halogatásból! Tessék felrakni azt a függönyt!” Szavai mindkettőnkhöz szóltak, mert ő is húzott pár „nem-szeretem” teendőt. Gondolom, mondanom sem kell, a függöny az ünnepekre a helyén volt!

Elég sokszor vagyok olyan helyzetben, (például most is,) amikor jó lenne, ha valaki határozottan rám kiáltana, és kirántana szavaival a tehetetlenség állapotából. Sajnos, a családom kevés ehhez. Kitartóan próbálkoznak, de hiába. Úgy vagyok velük, mint a gyerek a szülői jó tanáccsal. Arra nem hallgat, de ha a szomszéd mondja…

Pedig vigyázni kell, mert néha megesik, addig húzzuk a problémák megoldását, hogy végül a sors kiált ránk, vagy vágja hozzánk a követ, ami ilyenkor, jellemzően már egy fél tégla.

Elgondolkodtam azon, vajon én meg tudom-e kővel dobálni saját magam úgy, hogy sikerüljön döntést hozni, és elindulni egy új úton, vagy feltétlenül más kezéből kell a kőnek repülnie?

PJudit

Képek forrása: Pixabay, saját