Vasárnap dolgoznom kellett. Hétfő határidő, az ügyfelektől nehezebben jutott hozzám a könyvelési anyag, kicsit próbáltam a papírokat „karanténban” is tartani, így az utolsó pillanatra maradt a munka egy része.

A „home office” ördöge nem aludt. Gátolt, amiben csak lehetett. Hol a billentyűzet nem működött, hol az internet adta fel. Ötször lassabban haladtam, mint a munkahelyen szoktam.

Közben, „kikapcsolódásként” ebédfőzés. Rakott krumpli. Utolsó pár szem krumpli, utolsó tojások felhasználásával. Hámozom a burgonyát, életre kell. Kiugrott a kezemből, menekült a kés elöl, gurult a pulton, landolt a konyhakövön. Placcs! Kissé tovább főztem, így szétlapult, a földre érve. Na, itt kezdtem ideges lenni. Hiába a sok-sok elhatározás! Nincs stressz, nincs bosszankodás…gondolj az immunrendszeredre! Szerencsére, röpke káromkodás után észbe kaptam, a szívemre gondoltam, (előkotortam egy kis nyugtatót…), és higgadtan folytattam tovább a főzést.

Az ebéd mindezek ellenére finom lett. A munka betervezett része nem készült el. Nem repestem az örömtől. Búvalbélelt és kedvetlen voltam. És ekkor…

Megszólalt a telefon! Réges-régen volt kollégám hívott. Megörültem neki, beszélgetni kezdtünk, kicsit a vírusról, aztán áttértünk más témákra. Érdekeseket mesélt, sokat nevettünk, nagyon jól esett. Olvassa az írásaimat, ez meg pláne jól esett. A blogomról nagyon szeretek mesélni. Ő meg érdeklődve hallgatta.

Mire elköszöntünk, rosszkedvem tovaszállt, bú-baj elfeledve, vidám voltam, derűlátó.

Nem is képzeltem volna, hogy a „megszokott témáktól” eltérő beszélgetés ilyen jót tesz nekem. Mint akit kicseréltek.

Örülök, hogy eszébe jutottam, és felhívott. Hálás vagyok érte.

Bennem is felmerül többször a szándék, hogy telefonáljak valamelyik ismerősömnek, azonban általában elmarad, és „majd” lesz belőle. A majd pedig az az időpont, ami rendszerint nem jön el.

A hétfő ismét munkával telt. Hajszolt a határidő. Megint nehézkesen haladtam, emailben küldött számlákat könyvelgettem, nem egy leányálom. Fájt a hátam az itthoni iroda kényelmetlen székétől, vagy csoda tudja, hogy mitől. Nagy sóhajjal küldtem el az utolsó bevallást, és leheveredtem az ágyra, kicsit kinyújtóztatni sajgó tagjaimat. Kedvem hasonlított az előző napihoz.

Este a Facebookon nézegettem a bejegyzéseket. Egyik kedves bloggertárs Barcelonáról tett fel fényképeket.

Kedvenc városom. Megnézegettem a képeket. Olyan jó volt látni az ismerős helyszíneket! Eszembe juttattak nyaralási emlékeket. Szépeket, és olyat is, amit azóta az idő megszépített. Például a borzalmas esőt, amiben még az esernyő is átengedte a vizet.

A séták, nevezetességek, kalandjaink felidézése, elűzte a napi gondokat. Jóérzés, béke, nyugalom költözött lelkembe. Hálás vagyok érte.

Az embernek sajnos ritkán jut eszébe, milyen egyszerű széppé varázsolni a másik a napját!

Köszönöm Nektek!

PJudit

Az írás a BloggerKépző #irjotthon kihívására készült.

Képek forrása: Pixabay