- Most folyik az infarktus! - hallatszott az ítélet a vizsgáló asztal mellett álló fiatal doktornő szájából, miközben az EKG-mat nézte.

- És akkor mi lesz? - gondoltam magamban, de erőm már nem volt feltenni a kérdést.

A megállapítás tévesnek bizonyult. A diagnózis, mint később kiderült, takotsubo-szindróma. Magyarul: megtört szív.

"A „megtört szív” szindróma valamilyen erős érzelmi vagy fizikai hatás következtében megjelenő átmeneti szívbetegség, tulajdonképpen egyfajta szívizombántalom. Kiváltó hatás lehet egy szeretett személy elvesztése, átélt trauma (pl. baleset), düh, félelem, de extrém erős örömérzet következtében is kialakulhat.

Tíz esetből 9-szer nőknél fordul elő, leginkább az 50-es korosztályra jellemző, nevét pedig onnan kapta, hogy a kitágult bal kamra a tintahalak befogásához használt edényre (takotsubo) hasonlít). Tipikus tünetei a mellkasi fájdalom és a légszomj, amelyek megegyeznek a szívrohamra utaló jelekkel, a betegek gyakran azt is hiszik, hogy infarktusuk van." (Forrás: http://medicalonline.hu)

De kezdjük az elején!

Munkába indultam, a metrón ülve megterveztem a napom, ahogy szoktam. Beértem az üresen kongó irodába, ez nem zavart, szeretek egyedül dolgozni. Csend van, nincs telefonálgatás, kávézgatás, beszélgetés. Leültem az asztalhoz, bekapcsoltam a számítógépet, és vártam. Először türelmesen, aztán egyre türelmetlenebbül. Nem történt semmi. Bedöglött az ócska, régi masina.

Szerencsére, éppen előző héten már összeraktak számomra egy új gépet. Rajta volt minden, csak a programot kellett beélesíteni. Mivel nem az én feladatom volt, felhívtam az illetékest, aki kocsival öt percre lakott, jöjjön, tegye meg, amit tennie kell, és kezdődhet a betervezett munka.

A telefont a felesége vette fel. Illetékes, mikor megtudta nejétől, mi a gond, durva káromkodásba kezdett. Zaklatásnak vette a kérést, és ugyan nem közvetlenül a kagylóba szólt, de üvöltözése közvetetten mégis célba ért.

Addig nyugodt voltam, de az igazságtalan, durva megjegyzésektől rettenetesen feldühödtem, majd az idegességtől rosszul lettem.

A szívem dupla tempóban dobogott, hátam a lapockák tájékán mindkét oldalon fájni kezdett, a szívdobbanás tempójában nyilallt a fájdalom. Megrémültem. Úristen, most meghalok! Kértem az asszonyt a telefon túloldalán, jöjjön át, mert rosszul vagyok. A nő nem volt hajlandó.

Sírva, levegő után kapkodva, elvánszorogtam a másik munkahelyemre. Ott legalább nem leszek egyedül. Már féltem az egyedülléttől.

Kolléganőimnek elpanaszoltam az esetet. Mivel könyvelőként dolgoztam, és egy könyvelőnek mindig van határideje, neki láttam befejezni az aznapi határidős munkát. Egy könyvelő nem halhat meg bármikor.

A rosszullét nem múlt, így később átmentem a szomszédos rendelőintézetbe. Ott némi dilemmázás után elküldtek az egyik orvoshoz. Betegek sora üldögélt. Elmondtam, nem vagyok jól, fájdalmaim vannak. Várjam ki a soromat. Utolsóként hívtak be. A vérnyomásméréskor a pulzus láttán az orvos egy hangos káromkodás kíséretében elrohant kardiológust keresni.

Az EKG alapján a szakember megállapította, hogy pitvarfibrilláció, mentőt akart hívni, de haladékot kértem. Lehet, jobb lett volna, ha nem teszem.

- Meghalhatok ettől? –kérdeztem.

- Nem! - hangzott a válasz. Így visszamentem a munkahelyre, bízva a csodába, majdcsak helyreáll a szívritmus. Hát ez a nap folyamán nem történt meg. Bár csoda valószínűleg volt, hiszen a reggeli eset után életben maradtam.

Délután elmentem a háziorvoshoz. Az utolsó métereken meg kellett kérnem egy fiatalembert, hogy támogasson, egyedül már nem tudtam lépni.

A doktornő meglátva a délelőtti EKG-t, megállapította, hogy ez nem csak pitvarfibrilláció. Ő is készített egy újat, az sem mutatott javulást. Már lábra állni sem tudtam. A nővérke a szemközti kórházból hozott egy tolókocsit, és áttolt a sürgősségire. Ott állapította meg a doktornő, hogy infarktus.

Később megnézték ultrahanggal is a szívemet, ekkor derült ki, hogy a diagnózis más. Csodámra jártak a fiatal kardiológusok, mindegyik megszemlélte a képernyőn látható jelenséget. Úgy éreztem magam, mint egy kiállítási tárgy. Szomorúan állapítottam meg, sikerült megint valami ritka betegséget összeszednem. Igen, a takotsubó az.

Átkerültem az intenzívre. Pár napig, csak „voltam”. Még aggódni, félni sem tudtam. Mellőlem mentek haza az infarktuson átesett betegek, számomra elérhetetlen célnak tűnt, hogy az 5 méterre lévő mosdóba valaha eljussak.

Aztán lassan elindultam a „javulás útján”. A mosdóhoz is el tudtam menni. Átkerültem kórteremben. Ott megrémültem, mert nagyon betegnek tűnő idős emberek feküdtek, és úgy éreztem, innen már nincs hazaút. Szerencsére tévedtem!

A betegek koruk ellenére meggyógyultak, és kiengedték őket. Ez történt velem is. Bár az interneten egy hetet emlegetnek, mint gyógyulási idő, nekem kellett hozzá pár hét. A rokonok, barátok naponta látogattak. Nagy lelki segítséget jelentettek számomra.

Az orvosok, az ápolószemélyzet mindent megtett a gyógyulásunkért. Ezúton is köszönök nekik mindent!

Eljött a hazamenetel napja. Borzasztóan gyenge voltam még. Hosszú táppénz következett. Óriási félelem volt bennem, mi lesz, ha megint így járok. Részben emiatt, részben az orvosok tanácsára, elmentem pszichiáterhez, és bevállaltam pszichiátriai gyógyszer szedését, egy rövid időre. A doktornő rácsodálkozott a meglehetősen vastag zárójelentésre, majd közölte, látott ő már ilyet, de annak a tulajdonosa 10 milliós céges autóval járt. Hát, én nem ez a kategória vagyok. Aztán meglehetősen nyersen megfogalmazta, (ezt most nem szó szerint idézem inkább), egy munkahely sem éri meg, hogy az ember ilyen állapotba kerüljön tőle.

Azóta pár év eltelt. A rendszeresen kardiológiai ellenőrzés nem hagyja, hogy feledésbe merüljenek a történtek. Mégis, amikor valamin jól felhúzom magam, bosszankodom, dühöngök, és káromkodom, sajnos soha nem jut eszembe, hogy: Állj! Hagyd abba! Gondolj a lehetséges következményekre! Senki, és semmi miatt nem éri meg, hogy megismétlődjön.

Ebből a szempontból jó is, hogy most felidéztem ezt a borzasztó esetet, hátha sikerül az emlékek hatására visszafognom a bosszankodást, és a stresszt.

Pár napja olvastam, hogy február a szív hónapja, ezért gondoltam, hogy leírom a fenti történetet. Szerintem jó, ha tudjuk, hogy ilyen betegség is létezik!

PJudit