Sok-sok évvel ezelőtt meghalt az egyik ismerősöm férje. Megtudtam, hogy elhamvasztották, az urnáját azonban nem a temetőben helyezték el, hanem otthon, az egyik szobában.

Nagyon megdöbbentem. Számomra ez meglepő és furcsa volt, nagyon morbidnak tűnt. Nem szerettem volna egy halott hamvaival egy szobában tartózkodni.

Teltek-múltak az évek. Az ember sok mindent megél, sok mindent átél. Változik. Sajnos tavaly meghalt édesanyánk. Nem volt váratlan, hosszas ágyban fekvés előzte meg.

Az orvos elmondta, milyen a betegség lefolyása. Borzalmas volt hallani. Aztán jött a valóság. Mikor az egyre tehetetlenebb szülőt ápoljuk, kénytelenek vagyunk végleg felnőni. Nehéz volt látni a változásokat, nehéz volt tudomásul venni, beleszokni. Elfogadni, hogy segíteni tudunk, meggyógyítani nem. Megismertük, és megszoktuk anyukánk 100 új arcát. Megváltozott az értékrend. Örültünk, ha evett, ha sikerült belediktálni egy kis folyadékot. Örültünk, ha megismert. Egyre többször tartózkodott már egy másik világban. Az volt számunkra a fontos, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobban érezze magát. Ha egy másik világban, akkor egy másik világban. Örültünk, hogy a „Mama, fáj valamid?” kérdésre „Nem fáj!” volt a válasz. Örültünk, ha a „Hogy vagy Mama?” kérdésre, „Jól!” volt a válasz. Szerencsére, ő tényleg jól érezte magát, közöttünk is, és akkor is, amikor valahol máshol járt, miközben mosolyogva gyönyörködött a napfénytől csillogó legördülő infúziócseppekben.

Békés távozása utáni nap elindultunk a temetéssel járó kálváriát végigjárni. Első, a temetkezési vállalat. Mama kívánsága hamvasztás volt. Megbeszéltük a temetkezési vállalkozóval a teendőket, majd neki láttunk urnát választani. Nem tartott sokáig, ugyanaz tetszett mindhármunknak. Utána a vállalkozó rámutatott néhány kis edényre.

- Ezek mini urnák, haza lehet vinni bennük a hamvak egy részét.

Beugrott a fejembe egy gondolat, és azonnal ki is mondtam:

- Nekem ez kell!

Eszembe sem jutott a régi viszolygás. Megváltoztatott az előző pár hónap. Azt éreztem, kell, hogy Mama továbbra is köztünk legyen. Szerencsére, a családtagok is egyet értettek velem. A kis urnák szépek voltak, olyanok, mint egy szobadísz. Aki a lakásban látja, eszében sem jut, hogy ez egy urna.

Temetés után kissé fura volt a kezembe venni, de nem volt bennem semmi ellenérzés. Hazavittük, öcsémék szobájába került, egy apró kaktusz mellé. Egyáltalán nem zavaró a jelenléte. Teljesen természetes volt elejétől fogva, hogy ott van a Mama. Olyan érzés, mintha köztünk lenne. Mintha el sem ment volna.

Eljött a nyár. Családtagjaim nyaralni készültek. Eszembe jutott, anyukám mennyire szeretett nálam lenni. Telefonáltam.

- Hozzátok el Mamát hozzám nyaralni! – Némi ellenkezés, kifogás akadt. Úgy látszik, úgy érzik, akkor otthon az otthon, ha anyu is ott van. Letettem a nagy esküt, nyaralás után hazavihetik magukkal. Végül elhozták. Kitettem a szoba asztalra, és kapott egy szép csokor virágot. Pár nap múlva felmerült bennem a gondolat, most biztos látja, hogy régen volt takarítva. Ettől támadt némi lelkiismeret furdalásom.

Másnap beállított az egyik unokája. Ránézett az asztalra, és meglepetés nélkül megjegyezte:

- Látom, Mama is itt van!