Észrevette az öreget. Egy hatalmas tölgyfa törzsének támaszkodva ült a fűben. Egyik kezén hangya sétált, másikon katica. Látszólag nem zavarta a cirógatásuk. Szája körül egy bosszantó méhecske keringett hangos zümmögés közepette, azonban ez sem izgatta. A nap felé fordult, szemmel láthatóan élvezte a nyár meleg sugarait.

Arca békés volt, szája enyhe mosolyra húzódott. Ősz szakálla kesze-kuszán keretezte arcát, melyen nem hagyott bántó barázdákat az idő. Hiába a hosszú évek során a sok szenvedés, küzdelem, fájdalom, gonoszság, háború, miknek szemtanúja volt. Nem hagytak nyomot rajta. Béke, és nyugalom áradt belőle.

Tudta, minden rosszra szükség volt. Ebből tanultak, ettől erősödtek, az emberek. Kaptak annyi tudást, tapasztalatot, képességet, kitartást, hogy már szinte minden bajra találtak gyógyírt. Akadt sok logikusan gondolkodó, megoldást kereső, rossz utakat észrevevő, figyelem felhívó, aki előbb-utóbb a vakokat, hitetleneket, közömböseket is meggyőzte, és a helyes útra terelte.

- Jó munkát végeztem, nyugodtan pihenhetek. – gondolta.

- Alszol? – kérdezte az odaérkező férfi. Fekete ruhában, fekete bőrdzsekiben állt, haja is fekete, arcára kemény barázdákat szántott az élet.

- Nem, csak pihenek. Mit akarsz, Lucifer?

- Unatkozom. Néha egy kis háború, árvíz, csőtörés, vagy tüzeset. Betegség, szélvihar, de ezek már nem dobnak fel. Az emberek mindezt már tudják kezelni. Megtanulták! Megtanítottad őket.

- Nem, tévedsz. Nem tanítottam őket. Maguktól jöttek rá, a sok-sok év alatt.

- Kellene valami új! Amivel jól megszívatok mindenkit! Amire még nem készültek fel. Nincs rá megoldásuk. De mi legyen az?

- Nem gondolod komolyan, hogy én foglak ötletekkel ellátni?

- Ja, persze. Nem, nem. Tudod mi jutott eszembe? Nagyobb hatalmat adhatnál az időjárás felett. Azzal aztán eljátszadozhatnék. Ők meg kapkodnának jobbra-balra.

- Nem adok! Egyébként, azt is megoldanák. Ebben biztos vagyok.

- Persze, hiszen te tudod a jövőt. Mindent tudsz. Így számodra nincs kihívás. Persze lehet, azt tudod, hogy belebuknának. Ezért nem mered vállalni.

- Ravaszkodsz? Tévedés, nem tudom a jövőt! Honnan tudnám? Szabad akaratuk van az embereknek. Én az ismeretek megszerzésében segítettem, segítek. De ők dönthetnek, merre mennek, melyik utat választják. Igazából, még a halálos betegségekből is van kiút. Csak nagyon nehéz megtalálni. Nem, nem látom a jövőt. Csak a lehetőségeket. Abban viszont biztos vagyok, hogy előbb-utóbb minden akadályt legyőznek. Lehet, kell hozzá száz vagy ezer év, de a győztesek ők lesznek. Okosak és kitartóak.

- Ha-ha. Akkor miért a nem a válaszod? Ha biztos vagy? Fogadjunk!

- Mi legyen a tét?

- Ha te győzöl, 100 millió évre eltűnök a pokolba. Béke és nyugalom lesz a földön. Ha én győzök, nem kérek semmi pluszt. Elég öröm lesz a győzelem.

- Legyen. De nem kapsz 100 %-os hatalmat. Adok neked egy hónapot, valamelyik évszak végén. Hogy melyik legyen, kidobhatod kockával. És egy országot, Magyarországot!

Csettintett egyet, és a kezében termett, egy piramis. A négy oldalán a négy évszak neve szerepelt. Az ördög megfogta, feldobta, az alakzat vadul pörgött a levegőben, majd leesett a földre. A fekete ruhás felemelte, megnézte az alját.

- Tél – olvasta fel. – Enyém a február.

- Rendben. Most menjél!

Január 31-én fehér hótakaró borított mindent. A meteorológusok egész éjszakára csendes havazást ígértek. A hókotrók felsorakozva várták az útnak indítást, hogy reggelre járhatóvá varázsolják a várost.

Éjfélkor a hóesés fokozódott. Fekete alak suhant végig az égen. Nyomában fergeteges szél kerekedett. A hótakarót megrázta, felrázta, dombokba, hegyekbe tornyozta. A hókotrók elakadtak. Vezetőik reszketve próbálták elérni a legközelebbi épületet, hogy védelemre leljenek.

Reggelre hóhegyek borítottak mindent. Akadozott az áramszolgáltatás, majd le is állt, a fűtéssel együtt. Az emberek az ablakokra tekintve nem láttak mást, csak fehérséget. A hó látszólag az égig ért. Háborús helyzet alakult ki, ahol az ellenség a megbolondult időjárás volt.

A legsötétebb felhő közepén előre hajolva, mozdulatlanul ült. Mindent látó tekintettel figyelte az országot. Levegőt sem vett, annyira koncentrált. Nézte, mi történik. Arcán nem látszott aggodalom, csak hit. Hitte, az emberek találnak megoldást a problémára. Ez a hit átitatta az egész mindenséget. Voltak, akik érzékelték, és tovább adták.

Néhányan pánikba estek, másoknak viszont erőt adott a váratlan helyzet. Igyekeztek megnyugtatni a rémülteket, majd terveket kovácsoltak. Lényeg, hogy meg ne fagyjanak. Ez a legfontosabb. Szinte egyszerre cselekedtek, mintha valaki súgta volna, mit kell tenniük.

Az emberek a lehető legtöbb ruhát magukra húzva, lementek a pincékbe. Igyekeztek ablakot, falat beborítani párnákkal, takarókkal, hogy szigeteljék a helységeket. Nagy méretű edényeket összecsoportosítva, tűzrakásra alkalmas területeket alakítottak ki. Lecipelték a fabútorokat, majd szétvágva, széttördelve őket, tűzet gyújtottak belőlük. Élelem szerencsére volt. A hűtők, mélyhűtők mindenkinél tele voltak. Vizet a hóból olvasztottak. Elkezdődött a pincei élet. Készült a pörkölt, a gulyás a nagy fazekakban.

A panellakók megismerkedtek egymással. Eddig csak a liftben találkoztak, most a baj összehozta őket, beszédbe elegyedtek. Estére a pislákoló gyertyák félhomályában kártya partik alakultak. A gyerekek bújócskáztak a lemenekített bútorok között. Itt-ott már nevetés is hangzott.

- Lehet, eljött a világ vége? – kérdezgették egymást.

- Megoldjuk! Majd túl leszünk rajta! – hangzott a tömeg adta bátorságból fakadó válasz.

Éjjelre lefeküdtek, jól betakaróztak, és bíztak a másnapi javulásban.

Reggel azonban a helyzet ugyan olyan reménytelennek tűnő maradt.

Hamar megszokták a közös főzést, közös evést, földszinti lakások fürdőszobáinak közös használatát.

Próbáltak átjárót kialakítani a szomszéd ház felé. Ez sajnos nem sikerült. El voltak vágva egymástól.

Eltelt egy hét. Változott az időjárás. Hirtelen meleg lett, olvadásnak indult a rengeteg hó. Az utcán patakokban ömlött a víz. A lefolyók nem bírták elnyelni. Tavak képződtek. A pincét ellepte a koszos hólé. Az emberek feljebb költöztek. A vízszint emelkedett. Az első emeleti lakások is vízben álltak. A családi házakban már a padláson laktak. Az Áramszolgáltatók éjt-nappallá téve igyekezett helyre állítani az áramszolgáltatást. Kisebb hajók, csónakok indultak téli pihenőhelyükről a lakott települések felé, legyen valamilyen közlekedési lehetőség. Az ország területét két méter víz borította. Mindenki csodálkozott, miért nem folyik át a szomszédos országokba. A határt mintha láthatatlan fal védte volna.

Az emberek hamar beleszoktak ebbe is. Nem volt más választásuk. A hőmérséklet kellemes volt, csak a hullámzó víz okozott zavart. Elkezdte a falakat tönkretenni, félő volt, esetleg némely ház összeomlik.

A lakosság a biztonságosabbnak tűnő épületekbe költözött. Békésen, mindenen megosztozva próbáltak túlélni. Megszokták, hogy nincs kenyér, egyéb élelem még volt, és a pincében bevált módon főzni is tudtak.

Egy hét múlva eltűnt a víz. Elnyelték a csatornák, beszívta a föld, elpárolgott. Meleg nyári kánikula tört ki. Gyorsan száradtak a falak, fertőtlenítettek a szakemberek. Az egész ország összefogott. Mindenki tette, amire szükség volt. Ha nem értett hozzá, megtanulta. Haladt a helyreállítás. Az áramellátás, vízellátás működött. A kidobnivalókat összeszedték az önkéntes szemetesek. A kocsik éjjel-nappal járták az utcákat, gyűjtötték a lomot. Sok ember gyermekkori álma vált valóra, kukásautót vezethetett.

A gyerekek nem nagy örömére folytatódott a tanítás.

Aki a közösségnek nem tudott segíteni, az visszatért a normál munkahelyére. A pékek is nekiláttak a sütésnek, lassan a boltok is kinyitottak.

A meleg hatására rügyezni kezdtek a fák. Februárban. Villámgyorsan bontották a szirmukat. Az őszi vetés is kidugta fejét a napsütésre. Mi lesz így a terméssel, ha újból jön egy fagy?

Eljött az utolsó hét. Úgy látszik valakinek megesett a szíve a megfáradt embereken. Hideg volt, de évszaknak megfelelő. Esett a hó, de kezelhetően. A lakosság egy része továbbra is folytatta a romeltakarítást. Mások már a normális életüket élték.

Márciusra visszaállt a rend. A termés megsínylette a februári nyarat. Senki nem értette, mi történhetett, miért jelent meg az országban egy „ötödik évszak”. Nem feledték el a nehézségeit, és örültek a szép, normális tavasznak. Az emberek közötti légkör megváltozott, több lett a mosoly, és kevesebb a közöny.

Észrevette az öreget. Egy hatalmas tölgyfa törzsének támaszkodva ült a fűben. Egyik kezén pók kalandozott. Látszólag nem izgatta a csiklandozása. Orra körül egy szemtelen légy keringett, néha megpihent rajta, nem legyintette el. Arcát a tavaszi nap felé fordítva, mosolyogva, lehunyt szemmel pihent. Béke és nyugalom áradt belőle.

- Jó reggelt! – köszöntött rá a fekete ruhás férfi. – Igazad volt. Megnyerted a fogadást.

Az öreg ránézett.

- Köszönöm, hogy megkímélted őket a negyedik héttől!

- Megérdemelték. Ezt az összefogást, együtt működést el sem tudtam volna képzelni. Tényleg mindenre felkészítetted őket a hosszú évek során. Büszke lehetsz magadra!

- És most irány a pokol?

- Ahogy megbeszéltük. A földön most sok millió évig béke lesz és nyugalom. Feltéve, hogy némely ember nem válik ördöggé.