- Végre befejeztük a festést! – gondolta. – Igaz, majdnem 7-ig tartott, de végre elkészült! – Fáradtan, lehajtott fejjel baktatott. – A fene ebbe a szélbe! Fázom! – összébb fogta magán a vékony dzsekit, de a zipzárt nem húzta fel. - Lassan elő kell venni a télikabátot. Na, irány az albérlet! Megint egy szokásos este! Tv nézés, aztán alvás. Ez aztán az élet! – szomorúan megcsóválta a fejét. – Beszélek telefonon a gyerekekkel. Megint lemaradtam az iskola kezdésről! - Gondolatai a távoli otthon körül forogtak.

Eljött Pestre dolgozni, a jobb élet reményében. Hát jobb élet az nincs! Megélhetés van, de a megélhetés nem feltétlenül egyenlő a jobb élettel. Meglátta a még nyitva tartó üzletet. Felrémlett előtte egy üveg sör képe. Megállt, tétovázva a hívogatóan tárt ajtóra nézett.

- Jobban telne az este sörözve! – súgta egy belső hang. – Nem! Nem! Megígértem Erzsinek, többet nem iszom! – jött rá a válasz.

- Úgyse fog menni! – hallotta. – Lehet. Már sokszor megígértem, és igen, még sosem tartottam be. De most be fogom!

A jobb élet reménye hozta az alkoholizmust. Egyedül, a rideg albérletben rossz volt. Otthonosabban érezte magát az alkohol kábulatában. Hiányzott a családja. Az ital csökkentette a hiányt.

Megrázta a fejét, ment tovább. Kiért a főútra. Mellette óriási zajjal robogott a forgalom. A szél erősebben kezdett fújni. A kedve egyre rosszabb lett. Fázott, szinte rázta a hideg. Hirtelen megszédült, aztán csak annyit érzett, hogy dől. Mintha kívülről látta volna magát. Mintha nem is ő lenne.

Nem tudta mi történt. A járdán feküdt, és nagyon fájt a feje.  Még mindig szédült. – Elestem! – döbbent rá. - Fel tudok ülni? – Nagy nehezen felküzdötte magát ülőhelyzetbe. Ült, összecsavarodott lábbal, háta mögött két karjára támaszkodva. – Látszólag egyben vagyok, csak a fejem fáj. Beütöttem. – Tétován odanyúlt, megfogdosta, szerencsére nem vérzett.

- Most hogyan tovább? Felállni nem merek. – Reszketve a hidegtől, vagy valami mástól, várt. Várta, hogy valaki rátaláljon.

Emberek jöttek, elfordított arccal tovább mentek. Senki nem szólította meg. Ő pedig nem kért segítséget.

Igyekeztem haza. Sötét volt, fújt a szél, fáztam. – Valami van a járdán! Mi lehet? Valamilyen tárgy? Állat? Vagy ember? Egy részeg ember ül ott? A járókelők kikerülik. Mit csináljak? Nincs alternatíva! Meg kell szólítani!

- Valami baj történt? Hívjak orvost?

- Köszönöm, nem. – megrázta a fejét is. – Nem kell orvos.

- Biztos?

- Biztos.

Fellélegezve mentem tovább. A lelkem azonban nem békélt meg. Hátra-hátra néztem, történik-e valami. Nem történt. – Mit csináljak? Forduljak vissza? Olyan hideg van! Mindjárt hazaérek.

- Visszajöttem. Mi történt önnel?

- Megszédültem, elestem.

- Fáj valamije?

- A fejem. Beütöttem.

- Biztos, hogy ne hívjak mentőt?

- De, hívjon mégis. 104 a számuk.

A mentősök megkérdezték vérzik-e a feje, rosszul van-e. Hány éves. Mondták, minden kocsi úton van, várni kell. Hajlandó-e várni a sérült a kocsira? Hajlandó volt.

Indultam volna haza, de valami még továbbra is ott marasztott. Eldöntöttem, várok egy kicsit.

A férfi meg sem próbált felállni. Nem volt részeg. Figyelte, látja-e már a mentőt jelző kék villogást. Vártunk.

Jött egy fiatalember, megállt mellettünk. Úgy látszik, ha valaki már áll egy sérült mellett, a második arra járó már könnyebben megáll. Csak a sort elkezdeni nehéz.

- Ivott? – kérdezte tőlem.

- Nem.

- Akkor az a baj. Látszik, hogy alkoholista és elvonási tünetei vannak. Azért reszket. Na meg hideg is van.

Kikérdezte, mióta nem ivott. Pár szót beszélgettek, végül ott ragadt közöttünk a mentőt várni. Elmesélte, hogy dolgozott az egészségügyben, és a mentősök nem fognak örülni az elvonási tünetes alkoholistának.

- Magára kellett volna hagynom, beütött, fájó fejjel a földön, és hazamennem? Mentő kihívása nélkül? – kérdeztem megrökönyödve.

- Nem, dehogyis! – szólt a válasz. – Csak a mentősök esetleg már ki vannak égve. Annyi ilyennel találkoznak. Tudja egyébként, mi fog történni? Beviszik a sürgősségire, ott hosszú órákat várakozik, aztán majd megnézik a fejét.

- Igen. Ezt tudom. Sajnos jártam már sürgősségin.

A sérült továbbra is ült, várakozott, figyelte jön-e már a mentő. Nem volt jól, nem jutott eszébe, hogy megpróbáljon felállni.

Jött a következő járókelő. Ő is csatlakozott hozzánk. Aztán látták, hogy nagyon fázom, és hazaküldtek, ígérve, ők megvárják a mentőt.

Biztos vagyok, a szakemberek, még ha már kiégtek is, akkor is úgy bántak vele, ahogy egy beteg, rémült emberrel illik.

Nem ismerjük az életét. Nem tudjuk a miértjeinkre a választ.