35 éves korában még mindig egyedül élt. Hogy magányos volt-e, nem tudhatjuk. Úgy gondolnánk, hogy igen, de lehet, hogy ő ezt másképp érezte.

Informatikusként dolgozott egy multicégnél. Szakmájában elismerték, jól keresett. Munkahelyén egy nagy terem egyik sarka volt az övé. Negyvenen dolgoztak egy légtérben, asztalaikat paraván választotta el. Látni egymást nem látták, de a hangok, beszélgetések átszűrődtek. Attól nem védett a paraván. Folyamatos volt a halk zsongás, amit néha egy-egy telefon csörgése szakított meg. Őt mindez nem zavarta. Ha dolgozott, - már pedig a munkahelyén dolgozott, - akkor ebből semmi zaj nem tudta kizökkenteni.

Kollégáival csupán köszönő viszonyban volt. Páran megpróbálkoztak közelebbi kapcsolatba kerülni vele, de morgós, szűkszavú válaszai megtették a hatásukat. Egy idő után inkább mindenki elkerülte.

Szép lakásban lakott, ahol a láthatatlan takarítónőnek köszönhetően, viszonylag rend és tisztaság uralkodott. Imádta a jó autókat, elég sűrűn cserélte a kocsiját, de sose kirándult vele, sose ment nyaralni, csupán munkába járásra használta.

Esténként rendelt magának vacsorát, sörözött mellé. Krimisorozatokat nézett a tv-ben, vagy számítógépes játékprogramokat írt. Jól érezte magát, számára ez az életforma volt a megfelelő.

Egy kolléganőjével volt a leghosszabb kapcsolata. Véletlenül találkoztak a szőke hajú lánnyal. Anna javaslatára beültek egy kávézóba beszélgetni. Ez a beszélgetés más volt, mint a többi. Érdekesnek, izgalmasnak érezte. A lány kedvesen mosolygott rá, tekintetét le nem vette róla. Akkor azt hitte, megtalálta az igazit. Egy idő után viszont nyűggé, fárasztóvá vált az egész. Annát zavarta, hogy sokáig dolgozik, mindennap találkozni szeretett volna vele. Sétálni, romantikus filmeket nézni, de ezek őt nem érdekelték. Esténként inkább a gépe mellé vágyott. Végül a lány megelégelte, és szakított vele.

Egyik este, miután, két üveg sört megivott, csattogni kezdett a távirányítóval. Szokásával ellentétben leragadt egy hegymászókról szóló dokumentumfilmnél. Szépek voltak a magas hegyek, tetszett neki a hegymászók küzdelme, hogy minél feljebb jussanak.

- Izgalmas lehet - gondolta, és lefeküdt. Reggelre el is felejtette az egészet.

Két nappal később, hazamenet a kocsija lerobbant. Dühösen kiszállt, és elindult gyalog. Rápillantott egy tarka kirakatra, és tekintete megakadt egy hirdetésen. „Last minute” ajánlat Ausztriába, hét nap a hegyek között.

- Hú, ez jól hangzik! – gondolta, és eszébe jutott a tv-ben látott kép a hegymászókról.

Vasárnap reggel már a panzióban ébredt. Jól aludt, az utazás fáradsága, és a tiszta hegyi levegő megtette a hatását.

- Reggelizem, és irány a hegyoldal! – ugrott ki az ágyból.

A kijelölt útvonalon haladt. Nem volt megerőltető. Pont jólesett. Körülötte lombos fák, patakcsobogás, madárdal, friss levegő. Elfeledkezett a munkahelyéről, a munkáról. Élvezte a ritmusos lépkedést, az enyhe emelkedő okozta terhelést. Elért egy kék tóhoz. Körülötte padok, pihenőhelyek. Leült, és nekilátott a panziósné által csomagolt tízórainak.

Ízlett a sajtos szendvics, és a mellé kapott hideg tej.

Nézte a tavat, a kékségét, a benne tükröződő felhőket, Körben a magas, havas csúcsú hegyeket.

- Milyen szép itt! – állapította meg, és indult tovább.

Időközben egyre meredekebb lett az út. Hátán megizzadt a póló. Néha szembe találkozott egy-két turistával, hangosan köszöntek neki, ő pedig meglepetten visszaköszönt.

Kezdte érezni a lábait.

- Nem csoda, hisz már öt órája gyalogolok – állapította meg. – Kell nekem mindig kocsival járni!

Lassabb tempóra tért át, meg-megállt nézelődni, néha leült egy sziklára.

- Nem adom fel! Képes vagyok feljutni a tetejére! – biztatta magát.

Ment tovább, bár már inkább vánszorgásnak érezte. Fájt mindene. Vidámsága elszállt. Végre elérte a lanovkát. Ez vitt fel a csúcsra. A cél felé lebegve, jókedve visszatért. Lenézve látta, milyen nagy távolságot tett meg. Kezdett büszke lenni teljesítményére. Vígan lóbálta a lábát. Fent pedig ott volt a kilátó, körülötte padok. Megcsodálta a környező hegyeket, lenézett a mélységbe, látta az apró alpesi házakat. Egyedül volt a hegytetőn. Leült egy sziklára.

- Mennyi hegy! Itt vannak már több millió éve! És még itt lesznek sokáig. Vajon magányosak? – gondolta. – Nem hinném. Ott van társul reggeltől estig a nap, éjjel a hold és a csillagok. És a szél is. A fák, bokrok, az állatok. A köröttük szálló madarak. Nem hinném, hogy magányosak. Látják egymást, talán még beszélgetnek is. - lódult meg a fantáziája.

Felállt, odament a széléhez. Fakorlát védte a nézelődőket, mögötte a mélység.

Hirtelen egyedül érezte magát. Magányosnak.

- Talán itt kellene maradni. Ebben a nyugalomban, békében. – könyökölt a korlátra, és lenézett. – Nem a folyamatos pörgésben, rohanásban. Egy hosszú repülés, és vége. Itt maradnék az örökké létezők között.

Állt, nézett lefelé, és nem gondolt semmire. Egyszer csak meghallott a távolból egy fátyolos, rekedt hangot: - Ne tedd!

Körülnézett, de nem látott senkit. Újra hallotta: - Ne tedd!

- És miért ne? – kérdezte félhangosan, de választ nem kapott. A szél még utoljára, halkan felé sodorta, – Ne tedd!

- Miért is ne? – és akkor meghallotta a hangokat. Vidáman nevetgélő csapat ért fel a tetőre. Ő megfordult, és leindult a hegyről.

Este vacsoránál a panziósné, elnézését kérte, hogy nincs üres asztal.

- Odaültetem egy magyar csoporthoz! Ott van még hely. – Bemutatta őt, és a vidám invitálásra leült egy lány mellé.

- Szia, Ildi vagyok!

- Én meg, mint hallottad, Áron.

- Láttalak fent a csúcson. Úgy álltál ott, mint egy magányos cédrus.

- Ezek szerint ti voltatok a csoport, aki beért engem.

- Holnapra mit tervezel? – kérdezte a lány. – Mi a szemközti hegyre megyünk, gyere velünk. Nem jó egyedül túrázni.

- Miért is nem jó? Én szeretek egyedül.

- Egyszer magányosan bandukoltam a hegyoldalban, megcsúsztam a nedves avaron, elestem, és megindultam fenéken a szakadék felé. Szerencsére sikerült elkapnom egy bokor ágait. Jó tüskés volt. Kiabáltam, éppen arra jött egy házaspár, felhúztak, mielőtt letörtek volna a gallyak.

- Te hiszel az Őrangyalokban? – kérdezte elgondolkodva Áron.

- Az előbbi eset óta tudom, hogy vannak.

- Jó, akkor holnap veletek megyek. – mosolyodott el a fiú.

- Hát ezért! - hallott a távolból egy halk, fátyolos, rekedt hangot.