A fiatalember a buszmegállóba várakozott. Még csak öt óra volt, de már sötétedett.
- Az ősz örömei – konstatálta, majd feltette kapucniját a tétova esőcseppek ellen, amik mintha nem tudták volna eldönteni, tényleg leessenek-e?
- Vajon véletlenül van a megálló a kapu előtt? – elmélkedett.
– Vagy direkt tették ide, a lakók kedvéért, ne kelljen sokat gyalogolniuk?
A lány óvatos, de sietős léptekkel haladt a nedves, csúszós, sárga levelekkel borított úton. A szemerkélő eső nem akadályozta meg, hogy időnként lehajoljon, és felszedjen egy-egy lába elé guruló fényes gesztenyét. Zacskóba gyűjtötte őket. A hangos zúgásra felkapta fejét.
- Jaj a busz! – még sietősebbre fogta a lépteit.
- Idősotthon! – hallatszott a sofőr hangja a nyíló ajtó mögül. Hangosabban mondta be, a gyengébb hallásúak kedvéért. Türelmesen várakozott, rá-rá pillantva a tükörre, sikerül-e mindenkinek leszállnia, szüksége van-e valakinek segítségre?
A felszállók az első ajtó körül tömörültek. A fiú távolabb ment, utált tolakodni.
Hátra nézett, és meglátta a busz felé igyekvő lányt.
- Mintha tojásokon lépkedne! – mosolyodott el. Nézte, aztán rájött. - Ja, a magas sarkú cipő! Nem épp erre az időre való!
A srác az ajtóhoz érve lassan mászott fel a lépcsőn. A sofőr érdeklődve figyelte, vajon mi baja lehet? Majd felemelve a tekintetét, meglátva az igyekvő lányt, elmosolyodott. Miért ne segíthetnék kicsit Ámornak, és bár a fiatalember már a buszon volt, a jármű megvárta a lányt.
- Fejtől lefelé olyan, mint egy tanító néni – állapította meg a fiú. - Magas sarkú cipő, szorosra fogott kék balon kabát, alatta szoknya. Az legalább rövid! – nézegette a lány formás lábait. A konty és a szemüveg hiányzik. Szerencsére.
A sofőrre hálásan néző barna szemek, a nedves időben apró csigákba göndörödött barna haj fénysugárként vidámította meg a szomorkás őszi estét. :)
A busz indult, a lány a hátizsákjába pakolászott, megingott, elejtett valamit, és gesztenyék gurultak szerteszét a padlón.
- Jaj, kapta kezét a szája elé, elnézést. – és csak állt, nem tudva, mit tegyen.
A fiatal férfi, ahogy egy úriemberhez illik, fél kézzel a székekbe kapaszkodva nekilátott összeszedegetni az elgurult termést.
- Gesztenyepüré lesz a vacsora? – kérdezte vidáman a lánytól.
- Nem igazán. Azt nem ilyenből szokták!
- Akkor? Gesztenyeerdő telepítés a kertben?
- Hideg!
- Több ötlet nincs. Azaz… nem mondod, hogy gesztenyefigurák készítése a hobbid?
- Langyos. Holnap az óvodába a gyerekekkel ez lenne a délutáni program.
- Nagyapámmal mi is csináltunk kiskoromban. Aztán mikor iskolába mentem, kidobtam őket, kivéve egyet. Egy sündisznót eltettem emlékbe – elkomolyodott. – Ez titok! Te vagy az első, akinek elmondtam!
- Nem adom tovább! – nézett rá komoly tekintettel a lány, majd felkapta a fejét a következő megálló nevének hallatán.
- Le kell szállnom!
- A romantikus filmekben, regényekben ilyenkor előkerül egy könyv, vagy fél pár kesztyű, aminek segítségével a főhősök ismét találkoznak…
- Könyvem van, de olvasom. Kesztyű nincs nálam. De tudod mit? Adok két gesztenyét, készíts belőlük valamit. Én is készítek, ... ha újra találkoznánk, egyeztetjük, kitaláltuk-e a másik gondolatát. – nyújtotta a fiú felé a gesztenyéket.
- Én Péter vagyok, téged hogy hívnak? – kiáltott a leszálló lány után.
- Majd legközelebb!
- Vajon lesz legközelebb? – kérdezte magában a fiú. - Naná, hogy lesz! – hangzott az önmagának adott magabiztos válasz. – Legfeljebb minden nap meglátogatom nagyapát, előbb-utóbb majdcsak összefutunk!
A sofőr mosolyogva figyelte őket, ahogy egy Ámorhoz illik.
A busz még mindig nyitott ajtókkal álldogált, pedig se felszálló, se piros lámpa, semmi akadálya nem volt az indulásnak.
Az utasok csendesen füleltek, mintha romantikus sorozatot néztek volna.
PJudit
Képek forrása: Pixabay
