„Akkor elviszem hozzád holnap a könyvet jó?” jött az üzenet a telefonra, miután nem mertem bevállalni a félóra villamosozást. A meglepetéstől elmosolyodtam, és szinte fülig érő szájjal gépelni kezdtem a választ: „Szuper ötlet, köszönöm! Találkozunk a ház előtt, talpig maszkban!”
Hiszen a lakásba senkit be nem engedek. Még őt sem!
Milyen jó lesz végre szemtől szemben látni valakit a barátok közül! Hónapok óta nem találkoztam eggyel sem, igazi „Nagy találkozás” lesz!
Leheveredtem a rekamiéra, és tervezni (azaz inkább ábrándozni) kezdtem. Ideér fél hat felé, addigra átöltözöm, aztán elkísérem a villamos megállóhoz. Közben beszélgetünk. Rengeteget beszélgetünk, de jó lesz! (Megjegyzem, nagyjából öt percre van a megálló.)
Mi lenne, ha meghívnám a kölcsön könyvért cserébe egy süteményre a cukrászdába? (Szigorúan csak „elvitelre”!) Majdnem útba esik, három perc kitérőre csak hajlandó egy kis sütiért! Persze lehet, éppen nem eszik szénhidrátot, nála az ember sohasem tudhatja!
Közben jöttek az ötletek, miről szeretnék beszélgetni vele. Felmerült, talán egy jegyzetfüzetbe kellene írogatnom, utána fontossági sorrendet megállapítani, nehogy a lényegesebbekről örömömben megfeledkezzem. Aztán bánkódhatok! A jegyzetfüzet elmaradt, sejtettem azért, hogy pár perc alatt olyan túl sokat beszélgetni nem lehet.
Másnap szomorúan állapítottam meg, borús és hideg az idő. A napsütésben való séta kilmarad, de sapkát nem veszek! A szép hosszú hajamat, (ami már több, mint egy éve nem látott se fodrászt, se ollót,) meg kell, hogy mutassam neki! Azt nem takarja a maszk.
Nemcsak lelkileg, de fizikailag is készültem a találkozásra. Próbáltam valahogy előcsalogatni a „karantén” alatt eltűnt nőt magamból.
Jött egy kis arcradír, ezt követte az arcpakolás. (Nem sok értelme volt, hiszen fed a maszk, de mégis jólesett tenni valamit a „szépségért”.)
Délután, ha hiteles lennék, meditálnom kellett volna, hogy a találkozástól kevésbé legyek stresszes én azonban inkább fél nyugtatót vettem be.
Megjött a tájékoztató sms, merre jár. Jól gondoltam, fél hat körül ér ide. Elkezdtem átöltözni, mégse az itthoni (homofisz) ruhára vegyem a kabátot, hanem utcai öltözékre, bár ő nem fogja látni, de azért önmagamért is nézzek ki rendesen.
Ekkor érkezett a szívet fagyasztó üzenet, „közbe jött valami, jóval később, hét körül érek hozzád!”
A fene vigye el! Akkor süti nem lesz, séta sem, mert rohanni fog haza!
Lassan nekiláttam visszaöltözni az itthoni ruhába, és leültem folytatni a munkát. Jó kedvem elszállt, sőt dühös lettem. A józan eszem azért próbált meggyőzni, hogy bárkinek bármikor közbejöhet valami, ne dühöngjek már!
Hét óra előtt megszólalt a kaputelefon. Lemegyek, mondtam, nem, én megyek fel, jött a válasz.
Hát ez jó! Itt állok „házi ruhában”, klassz lett volna legalább megfésülködni.
Szerencsére a tizediken lakom, kell pár perc, mire felér a lift. Gyorsan átvettem utcai nadrágot, meg kardigánt. Hajamat az ujjaimmal végigsimítottam, pöttyös maszkot kaptam magamra, és már szólt is a csengő.
Mosolyogó szemekkel, egyik kézzel adta a könyvet, másikkal tartotta a liftajtót. Mi újság? kérdeztem, hátha pár perc beszélgetést ki tudok csikarni belőle. Semmi, felelte, majd búcsút intve belépett a liftbe.
Ennyi volt a „Nagy találkozás”!
Csalódott voltam. Több, mint egy éve nem láttam, ilyen rövid idő alatt meg se tudtam nézni! Ő sem valószínű, hogy észrevette a szép, hosszú hajamat, ha házi cucc van rajtam, az sem tűnt volna fel neki.
Miért is kaptam kölcsön a könyvet? Már nem is tudom! Azt se, hogy megköszöntem-e.
Ideje lenne elfogadnom Vörösmarty Mihály szavait: „Ábrándozás az élet megrontója”, és megtanulhatnám végre a saját káromon, álmodozás helyett inkább a jelenben éljek!
(Bevallom, (és nem a happy end kedvéért,) bár jobb lett volna, ha az „álmodozós” rész teljesül, de a „rideg valóság” is jó volt, és a „Nagy találkozás” így is vidámmá varázsolta az estémet.)
PJudit
Fotó forrása: Pixabay
