A főorvosnő ránézett a papírokra, és köntörfalazás nélkül közölte velünk a rettenetes diagnózist: demencia.

Első pillanatra meg sem rémültem, mert nem ismertem a betegség részleteit, hála Istennek, eddig nem kellett megismerkednem vele. Miután azonban a doktornő tájékoztatott bennünket a demencia mibenlétéről, kétségbeestünk.

De hisz ez nem lehet! Anyu jól van! Kint sétálgat a folyosón, kopog közben a botja, várt ránk, örült nekünk, szépen evett, ivott, beszélgetett, és nagyon szeret minket. Igaz, a többi betegre néha barátságtalanul néz, és azt mesélte, nem mer aludni, mert fél a szobatársától.

Sose ült ölbe tett kézzel. Szabad idejében olvasott, rejtvényt fejtett, vagy kézimunkázott és közben hallgatta a rádiót. A legnehezebb kötésmintákat is kibogarászta, a legbabrásabb sütit is megsütötte. Megnézte a híradót, érdekelte a politika. Sokat sétált. Mindent megtett, hogy ne történjen ez vele. Persze lehet, ha mindezt nem teszi, már korábban ilyen állapotba kerül.

November volt, amikor 89 évesen elesett, és combnyaktörést szenvedett. Megműtötték, lábadozott. Gyógytornász nem járt hozzá a kórházba, nem tudom már miért. Ő azonban mindenáron meg akart gyógyulni, ezért az ágyvégéhez kötött madzaggal, melynek feladata a betegek számára a felülés segítése, naponta többször is ügyesen felhúzta magát.

Hazaengedték. Ekkortól, hiszen még fekvőbeteg volt, már 24 órás felügyeletre szorult. Alkalmanként gyógytornász jött hozzá, szépen végezte a gyakorlatokat. Erősödött, ügyesedett. Márciusban már kísérővel lement a lépcsőn az első emeletről, és sétált az utcán.

Utána kezdődtek a félelmek. Emiatt került a kórházba kivizsgálásra, hogy beállítsanak valamilyen depresszió elleni gyógyszert a félelmei leküzdésére, és ekkor közölték velünk a borzalmas diagnózist.

Lassan elindult a leépülés. Egyre többet aludt, egyre kevesebbet evett és ivott, egyre soványabb lett. Aztán eljött az a szörnyű pillanat, amikor már csak néha ismert meg bennünket. Szerintem a lehető legjobb ápolásban részesült. Segítőink tapasztalt, nagyon kedves emberek voltak. Először még kiültettük a székbe, naponta többször is, aztán már csak az ágyszélére, hátát megtámasztva. Oldalára fektettük az ágyban, nehogy felfekvései legyenek. Etettük, itattuk, mindenki minden tőle telhetőt megtett.

Véleményem szerint, bár már egy másik világban élt, de jól érezte magát. Mosolyogva nézegette a besütő napsugarak vidám táncát a csilláron, az árnyak játékát a plafonon. Hála Istennek, a „hogy vagy” kérdésre a válasz mindig a „jól” volt, a „fáj valamid”-re pedig a „nem”.

Egy decemberi szombaton elkezdett krákogni, mintha a torkán lerakódott volna a slejm. Holnap felhívjuk az ügyeletet, született meg a döntés.

Valószínűleg megérezte, vagy a sors akarta úgy, hogy ne kelljen kórházba kerülnie, reggel szép csendben, békésen elaludt. 90 éves volt.

Reméljük, azóta is szépeket álmodik.

PJudit

Fotó: Pixabay