A tv-ben egymást érik a karácsonyi filmek. Szeretem őket. Különösen azokat, amelyekben szerepel a Mikulás is. Elgondolkodtam, ha találkoznék a Fehérszakállúval, és rám nézve így kiáltana,

- Ho-ho-hó! Nincs lehetetlen kívánság!  - vajon mit kívánnék?

Magam is meglepődtem, hogy első ötletem az volt, szívesen beszélgetnék a nagymamámmal. Tudom, gondolkodjunk józanul! Élőben már nem lehet, meghalni még nem szeretnék, de akkor legalább álmomban!

Nem értettem önmagam. Kívánhatnék lottó ötöst, tengerparti nyaralást, csillogó autót, jóképű férjet, stb… Miért pont a nagymama?

Igazából, mintha sohasem beszélgettem volna vele, szinte semmit sem tudok a születésem előtti életéről.

Hat elemit végzett, 12 évesen kivették az iskolából. Lehet, hogy ezt követően édesanyjának segített otthon, tyúkokat etetett, takarított, kisebb testvérekre vigyázott?

Lehet, hogy dolgozni küldték, mint a többi hozzá hasonló, szegény családban élő gyereket? Milyen munkát végezhetett? Takarított? Vagy a konyhában zöldséget pucolt, mosogatott? Hány órát töltött munkával akkoriban egy gyerek? Szerette, utálta, vagy így volt természetes? Biztos eszébe jutott, hogy jobb lenne babázni!

Most egy 12 éves a tanulás mellett játszótérre jár, Harry Pottert olvas, számítógépen játszik, filmet néz, vagy a barátaival csetel.

Ahogy nőtt, az élete, gondolom, még inkább a munkáról szólt. 16-17 évesen már felnőtt számba vették.

Hogyan ismerkedhetett meg a nagypapával? Nagymama szép lány volt, nagypapa pedig nagyon udvarias, kedves férfi.

Házasság után hol lakhattak? A szüleivel együtt? Esetleg akkoriban is létezett már albérlet?

Egy idő után építettek házat, azt tudom, ott laktak életük végéig.

Házasság után jöttek a gyerekek. Egy lány, az édesanyám, és 7 évvel később egy fiú. Nagymama ekkor már háztartásbeli volt.

Aztán jött a háború. Bombázások, rettegés, éhezés. Katonák, ki tudja milyen szándékkal? Ott a 16-17 éves lány. Azt mesélték, hogy anyut beágyazták a párnák, dunyhák közé, ne vegyék észre a katonák. Még jó, hogy meg nem fulladt! Volt, hogy sötét ruha, fekete kendő mögé bújtak, de a hamvas bőrt nem lehetett eltakarni.

Egyszer csak vége lett a borzalomnak. Szerencsésen túlélték.

Nagymama dolgozott, a gyerekek nőttek. Ők már 18 éves korukig tanulhattak, csak utána jött a munka.

Milyen érzés lehetett nagymamának, amikor a lánya férjhez ment, és az ország másik felébe költözött? Ezután nagyon ritkán találkoztak. Se internet, se telefon. Heti rendszerességgel váltották egymást a levelek.

Jöttek az unokák. Én voltam az első, és egyúttal az egy szem lány. Négy fiú követett.

Nyaranta a nagyszülőknél nyaraltunk. Egy dolgunk volt: jól érezni magunkat. Játszottunk, strandra jártunk, és nagymama mindig azt főzte, amit kértünk. Készült a sok rétes, még kézzel nyújtotta, lopkodtuk a szélét, hisz olyan jó volt nyersen is megenni. Gyúrta a sok tésztát, a boltban nem lehetett még tucatnyiból válogatni.

Nagymama csak dolgozott egész életében. Ragyogott a lakás, rendben volt a kert, pedig sosem láttam a kertben gyomlálni. Valószínűleg hajnalban kertészkedett, amíg mi aludtunk.

Nem volt ideje az életéről mesélni nekünk. Talán nem is akart. Inkább a mi fecsegésünket hallgatta.

Ő tanított meg levest főzni, és palacsintát sütni. Feldobálva a levegőbe, ahogy a profik szokták. De én nem voltam profi! Hullott mindenfele, a macska győzte bekapdosni a földre esetteket, ő jól lakott, mi meg rengeteget nevettünk. Aztán nagymama visszavette a palacsintasütőt, hogy azért ebédünk is legyen.

Csodás nyarak voltak.

Idős korában anyuval lakott. Ekkor már nem a munkáról szólt az élete. Olvasott, tv-t nézett, sétált, imádkozott. Rá is fért a pihenés.

Rendszeresen találkoztunk, de valószínűleg inkább én meséltem, ő pedig meghallgatott.

Sajnos az embernek csak későn jutnak eszébe az elmulasztott percek, melyeket már pótolni nem lehet.

Kedves Mikulás, azt kívánom, hogy a nagymamámról álmodjak. Kipihent legyen, vidám, és meséljen az életéről.

 Pjudit

 Kép forrása: Pixabay