Lehunyom a szemem, és elképzelem… Miközben nagy pelyhekben hull a hó, mindent beborító hótakarót látok. Legyen este. Az ablakok mögül sárga fények pöttyözik a sötétséget. Csend és béke.
Reggel villanydrótokat borító zúzmara, jégvirág az ablakokon.
Nappal szánkózó, befagyott pocsolyán csúszkáló, nevető gyerekek. Pocakos hóemberek, röpülő hógolyók. Jégpályán korcsolyázók.
Erről jut eszembe, talán tíz éves lehettem, a házunk előtt vezető út túloldalán lévő óriási „pocsolya” (igazából nem tudom mi volt, talán egy nagy mélyedés, amiben megmaradt az eső emléke) befagyott. Nagymamám elküldte anyu gyerekkori, még csavarós korcsolyáját. Én ráerősítettem a cipőmre, és nagy bátran kimentem „korcsolyázni”. Más nem volt a „jégen” akitől elleshettem volna a lépéseket. Csetlettem, botlottam, próbálkoztam, elestem. Egy idő után a szemközti irodaház felől rejtélyes, tulajdonos nélküli hang szólított meg. Valaki megunta az ügyetlenkedésem, megsajnált, és elkezdte a tanácsokat osztogatni. Így tedd a lábad, úgy lépj, … Így kezdődött a korcsolyázásom.
Fehér hegyek lejtőin síelők.
Ezzel kapcsolatban is van történetem. Egyetemista koromban tíz napos sítáborban voltam. Délelőtt oktatták a síelés tudományát, délután szabadon „siklottunk” a havon. Estére mozdulni is alig tudtam, és ekkor, vacsora után jött a kártyacsata és a tánc. A nagy kandallóba törött székekkel tápláltuk a tűzet. Bár síelni nem tanultam meg, ultizni sem, de nagyon jól éreztem magam.
Kinyitom a szemem. Mindez hogy néz ki a „valóságban” Budapest 13. kerületében?
Mindent ellepnek a károgó varjak, és a csörgő szarkák.
Amennyiben éjjel havazik, reggel még fehér hótakaró borítja a ház előtti parkosított területet. Később jönnek a hólapátok, a só, és délutánra piszkos latyak önti el a járdákat. A házak falához lapulva kell közlekedni, mert a (70-el) száguldó járművek beterítik az ember úttest felőli oldalát sáros cseppekkel. A parkosított részt keresztül-kasul lábnyomok borítják. A reggel még fehér hó, már a földdel keveredik. Néhányan szánkóznak, hógolyóznak.
Másnapra a latyak megfagyhat, ilyenkor kétszer is meggondolom, fontos-e nekem munkába menni.
Szerencsére csak ritkán esik a hó.
Azért a budapesti télnek is megvannak az örömeit.
Forró teát kortyolgatva, plédbe burkolózva olvashatunk, tévézhetünk.
A jégpályákon lehet korcsolyázni. A hegyekben megmarad a hó, síelhet, aki szeretne.
Akár van hó, akár nincs, itt is jön a Mikulás. Lehet, nemcsak szánja van, hanem akad hozzá kerék is, még nem sikerült kilesnem. Hoz a zsákjában mindenféle jót, de virgácsot, azt nem szokott.
Megjelennek a fenyőfa árusok, belengi környéküket a finom fenyőillat.
Az erkélyek díszbe öltöznek, és sarkukban várakozik a karácsonyra a fenyőfa.
Díszbe öltözik a város is. Az üzletek, kirakatok, utcák. Különböző karácsonyt jelképező fényfüzérek kerülnek a villanyoszlopokra, és az úttest fölé.
Megnyitnak a karácsonyi vásárok.
Éveken keresztül december 20-ig rengeteget dolgoztam. (Ez nem panasz, akkor még munkamániás voltam, és élveztem a „hajtást”.) Aznap este, hazamenet jutott eszembe, hoppá itt a karácsony, és én még semmit sem vettem, de ötletem sincs. Ebben az időszakban nem láttam a kivilágított utcákat, nem látogattam el a vásárokba sem. Akkor még a munka volt az öröm.
Pár éve nem így van. Elmegyek az Országházhoz megcsodálni az Ország Karácsonyfáját, ellátogatok a vásárba a Vörösmarty térre, és a Bazilikához. Végig böngészem az árusok portékáit, általában veszek is valamit. Megkóstolom a forralt bort. Így alapozom meg a karácsonyi hangulatomat.
Idén sajnos elmarad a karácsonyi vásár a Vörösmarty téren. Remélem jövőre kétszer akkora lesz, hogy bepótolja a 2020-ast is.
PJudit
#bloggerkepzo #irjotthon
Képek forrása: Pixabay
