Az idei év egyrészt eloszlatta egy régi félelmemet, másrészt megerősített, és sok mindenre megtanított.
Rutinból, megszokásból élünk, sok mindent természetesnek veszünk. Akkor tudjuk igazán értékelni a dolgokat, ha valami miatt nem működik a megszokott rendszer, és már a természetes sem természetes.
Fiatal korom óta féltem a nyugdíjas évektől, (ezzel együtt nyilván az öregedéstől is). A harmincas, negyvenes éveimben munkamániás voltam. Több munkahely, és 10-12 órás munkaidő volt a jellemző. Szerettem ezt az életet, élveztem. Amikor (véletlenül) eszembe jutott a nyugdíjba menés, (ami abban az időben még 55-57 évet jelentett, ha jól emlékszem), megrémültem. Borzalmasnak tűnt az otthonlét, a munka, és kollégák nélküli élet. Már akkor eldöntöttem, nyugdíjasként továbbra is dolgozni fogok.
Márciusban váratlanul bele(csöppentem)zuhantam ebbe a helyzetbe. Jött a home office, kollégák, munkába járás nincs, munka azért akad.
„Szinte” nyugdíjas lét, némi feladattal, nyugdíj nélkül. Azaz nem szinte, hanem „durván”. Miért is? A nyugdíjba ment ismerőseim előtt, elbeszéléseik alapján, „kitárult” a világ. Volt, aki kötő, varró tanfolyamra jelentkezett, más örömtáncra, tornára iratkozott be. Elkezdtek nyelvet tanulni, jógázni járni, kártyázni, fotózni, egyikük pedig egy kiránduló csoporthoz társult. A programokon új ismerősöket, barátokat szereztek.
Nálam mindez most szóba se jöhetett. A karantén miatt bezárult a világ. A „maradj otthon” keretein belül szinte olyan lett az életem, mint a 85 éves édesanyámé volt. Erkélyen, vagy a szobába sétáltam, és hetente egyszer elmentem boltba. Nála ez utóbbi hiányzott, viszont meglátogatták a családtagok és az ismerősök.
Az elején nehéz volt. Aztán kialakult a rendszer.
Rájöttem, itthon dolgozni jó. Nem csörög állandóan a telefon, nem jönnek ügyfelek, nincs tárgyalás, beszélgetés. Van viszont csend és nyugalom, legfeljebb a zene szól. Az sem hátrány, hogy napi másfél órát nyerek, mert nem kell metróznom, villamosoznom.
Arra is rájöttem, nem szeretek én már annyira dolgozni! Unom, hogy némelyik ügyfélnek mindenért könyörögni kell. Elmúlt a munkamániám. (Jó, ebben az írás is közrejátszik, mert bloggernek lenni sokkal jobb, mint könyvelőnek.)
Úgyhogy már nem félek a nyugdíjas kortól, sőt, várom. Pár ügyfelet azért megtartanék akkor is, nyugdíj kiegészítés miatt.
Egyébként pedig nyelvet fogok tanulni, táncolni és jógázni, kirándulni és kártyázni. Így tervezem, és bízom benne, hogy így is lesz.
De addig még bőven van idő!
Eddig is tudtam, most ismét megtapasztaltam, milyen rendes a családom. Minden nyavalygásomat meghallgatták. Néha lelkiismeret furdalásom is volt a viselkedésem miatt.
Ismét érezhettem, azt is, hogy mennyi jó barátom van. Felmerült bennem tegnap a kérdés, vajon én is olyan jó barát vagyok? (Sajnos vannak kételyeim.)
Megtanultam, nem nagy ördöngösség ebédet főzni. Előtte rendszerint étteremben ettem. Most itthon egyszerűbb, gyorsabb ételeket készítek. Rájöttem, milyen finom a túrógombóc, és milyen hamar megvan. Egyik kedvencem lett. (Persze rendelhettem volna ebédet, de aggódtam, mi van, ha véletlenül rátüsszent a szakács?)
Megtanultam, legyen itthon tartalék. Ehhez egy vírus kellett, pedig anyukám százszor is elmondta, „ha valami fogyóban, írd fel, és legközelebb vedd meg.” Neki mindig tele volt a spejze. Liszt, cukor, olaj… sorakozott az egyik polcon.
Rájöttem, milyen fontos a mozgás. Az egész napos ülés hatására, jajgatva álltam fel, nyögve indultam el. Találtam egy online lehetőséget, nekiláttam rendszeresen tornázni. Meglepett, hogy már egy hét múlva nyoma sem volt a jajgatásnak, nyögésnek.
Köszönet a BloggerKépzőnek, hogy átgondoltam nemcsak a félelem, panaszkodás oldaláról, hanem kicsit más szemszögből is az idei évet. Igyekszem a „jó dolgokat” továbbra is fejben tartani.
PJudit
#bloggerkepzo #irjotthon
Képek forrása: Pixabay
