Szemben, az úttest túloldalán, egy régi, kopott épület bejárata felett megpillantottam a lepattogzott cégtáblát. „JÓSNŐ” hirdette.

Eddig úgy gondoltam, nem hiszek a jóslatokban. Most rájöttem, ez mégsem igaz! Kerülöm a jövendőmondókat, soha nem is jósoltattam magamnak, azonban nem azért, mert nem hiszek bennük, hanem pont ellenkezőleg! Inkább azért, mert hinnék nekik, és félek, hogy esetleg valami rosszat mondanak.

Most azonban a táblát meglátva, gondolkodás nélkül, átlósan átvágtam az úttesten, és a rozsdás kopogtatóval bezörgettem a kapun. Az ajtó csendben kinyílt. Semmi nyikorgás, csikorgás, amit azért elvártam volna tőle.

Miért is kerültem ide?

Az utóbbi időben úgy érzem összeomlott az életem. Lehet, hogy csak elakadtam, és nem tudom, merre, hogyan tovább.

Akit szerettem, elment. Tudom, semmi sem tart örökké, de attól még fáj. Régen örömmel végzett munkám, nyűggé, kötelességgé vált. Egykor szép, vidám lakásomat rendetlenség és káosz uralja. Hiába mondják, ahhoz, hogy belül rendben legyünk, körülöttünk is rendnek kell lenni. Vagy ez pont fordítva van? „Ha az ember lelkében nincs rend, nem képes rendet tenni maga körül.” (Ezra Pound) Hát nálam sehol sincs rend, az biztos.

Mostanában magamat is elhanyagoltam. Az arcpakolás, a szájfény, a körömlakk a fürdőszobaszekrényt szépíti. Fodrász januárban látott utoljára. Amelyik ruha elsőre a kezembe akad, azt veszem fel, pedig lenne bőven választék.

A régi hobbik feledésbe merültek. Nem olvasok, nem fejtek rejtvényt, por lepi a kártyát. Nincs kedvem zenét hallgatni, filmet nézni. Nem érdekel semmi.

A családtagjaimat, és a barátokat is mellőzöm. Amikor néha bevillan a gondolat, hogy fel kellene hívni őket, úgy döntök, inkább holnap.

Elfáradtam.

Van, aki szerint ez a depresszió. Én úgy gondolom, még nem az.

Dante sorai jutnak eszembe:

„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.”

Sajnos ezt érzem én is.

Ebből a helyzetből nem tudok kilépni. Pedig rengeteg könyvet, cikket elolvastam, rengeteg előadást meghallgattam, rengeteg tanfolyamot elvégeztem. Jártam jógára, tanultam meditálni. Voltam pszichológusnál, pszichiáternél. Valószínűleg, mindent tudok, minden titkot ismerek, csak képtelen vagyok alkalmazni.

Tegnap szemerkélő esőben sétáltam hazafelé. Görnyedt háttal, lógó fejjel, az orrom elé bámulva, a földet nézve. Ekkor történt, az egyik zebránál, mikor felemeltem a fejem, hogy körülnézzek, megláttam a feliratot: JÓSNŐ.

Beléptem a kapun. Meglepetésemre, a lépcső nem felfele, hanem lefele vezetett, az alagsorba. A halvány fényben óvatosan lépdeltem egy kopott vasajtó felé.

Mire odaértem, az ajtó hangtalanul kinyílt. Kíváncsian pillantottam a helységbe.

Mintha évszázadokat ugrottam volna vissza az időben.

Kellemes, mézes-fahéjas gyümölcsillat áradt felém.

A szobában félhomály uralkodott. Az ablakokat az utóbbi években csak az eső mosta, kilátni nem lehet rajtuk. Belül az üvegen egy-két összenyomott szúnyog, agyon csapott légy aludta örök álmát. A piszkosszürke függönyökre igazából nem is volt szükség, hiszen kintről se lehetett belátni.

Középen sötétbarna kerek asztal, rajta hófehér csipketerítő, két gyertyatartó illatos gyertyákkal, és egy emberfej nagyságú, tarka fényben villódzó üveggömb.

Öreg, rongyos, kényelmes fotel terpeszkedett az asztal egyik oldalán, vele szemben egyszerű, fából készült, kényelmetlen szék várta a vendéget. A fotel mellett, mint két őrszem, zöld szemmel engem pásztázva, egy-egy éjfekete macska üldögélt.

Az tárt ajtó mellett állt a jósnő. Molett alakján virágos, földig érő, bő szoknya, hófehér, csipkés blúz, ősz haján tarka, csillogó, tarkóján megkötött kendő. Ezer ránc barázdálta arca a barna szemekkel kedves, mosolygós, megnyerő.

- Üdvözlöm Aliz! Lépjen beljebb, foglaljon helyet. – mutatott a székre, miközben ő belesüppedt a kényelmes fotelbe.

Vajon honnan tudja a nevem, csodálkoztam el egy pillanatra, aztán rájöttem a válaszra. Jósnő, ismeri a múltat, tudja a jelent, látja a jövőt. Nem titok előtte a nevem, és nyilván az sem, mi vezetett hozzá.

Valóban tudhatta, mert erre vonatkozóan semmit nem kérdezett.

- A kávét nem szereti, így a kávézaccból való jóslást nem javaslom. Gondolom, a kristálygömböt se választaná. Tudom, mi kell önnek! Kártya! Igazam van?

- Szeretek kártyázni, a kártya jó lesz!

Benyúlt a terítő alá, és az asztal alatti semmiből előhúzott egy rózsás hátlapú kártyapaklit. Megkeverte, letette maga elé. Fekete lakkal díszített hosszú körmével hármat koppintott a tetején, majd rám nézett.

- Húzzon egy lapot!

Kivettem középről egyet, és a kezébe adtam. Felfordította, letette kettőnk közé.

- A kincsesláda.

Nem állítanám, hogy megörültem neki.

- Gazdag leszek? Hogyan jutok kincsekhez?

- A kincsesláda nem feltétlenül jelent tényleges gazdagságot, vagyont! Gondolja csak el, mi szokott történni a lottónyertesekkel? A pénztől ideig-óráig boldogok, aztán minden visszakerül a régi kerékvágásba. Nem ilyen kincsre vágyik, igaz?

- Igaz. Nem ilyenre.

- A kincs lehet egy vidám pillanat, kellemes lelkiállapot. Ha jól érzi magát, szeret és szeretik, boldog… Gondolom, az ilyen kincsnek jobban örülne?

Egyetértően bólintottam.

- Az életünk a kincsesláda! Van, aki kinyitja, és vidáman, boldogan él a kincseiből. Van, aki csak néha beleles, megvan-e még minden, nem lopták-e meg, ennek megfelelően félelmekkel teli az élete. Van, aki nem meri kinyitni, és csupán vegetál napról-napra boldogtalanul. Van, aki elveszítette a kulcsát. Neki találnia kell egy lakatost. Aliz, ön is így járt! De én adok hozzá kulcsot! Mindent tud! Ismeri a céljait, tisztában van vele, mit szeretne elérni, és azzal is, hogyan lehet elérni. Mint mondtam, már mindent tud! Ennél több információt nem adhatok. Csupán ezt a kártyalapot! Vigye magával, tegye ki látható helyre, és kezdjen munkához! Cselekedjen, éljen! Mindezért harmincezer forintot kérek!

- Tessék? Harmincezer? Ezért? Mi került ennyibe? Nem mondott semmi lényegest! És ha nincs nálam annyi pénz?

- Van annyi! Amennyiben nem lenne, nem látta volna meg a cégtáblát, nem jött volna ide. Ha kevesebbet kérek, holnapra azt is elfelejti, hogy itt járt. Így most egy darabig biztos emlékezni fog rám. Az emberek jobban megbecsülik azt, amiért fizettek. Még egy jó tanács búcsúzóul: soha nincs késő!

Kifizettem, megköszöntem, bár úgy éreztem, csupán a nagy semmit. Majd folytattam utam hazafelé. Annyi különbséggel, hogy a szemerkélő eső időközben szakadni kezdett, nálam pedig nem volt ernyő.

Reggel a szokásos időben felébredtem. A napsugarak bekukucskáltak a rosszul leengedett redőny résein. Máskor ilyenkor megfordulok és alszom tovább. Most rápillantottam az éjjeliszekrényre, ahonnan a kincsesláda képe tekintett vissza rám.

Meglepetésemre, kiszökött az álom a szememből, és felkeltem. A konyhában kinézve az ablakon, feltűnt, hogy az üveg milyen koszos. Korán van még, gondoltam, munka előtt gyorsan megpucolom.

Halványan felvillantak emlékeimben a biztatóan mosolygó barna szemek.

PJudit

Képek forrása: Pixabay