Összeomlottam a karantén végére. Kimondottan rosszul éreztem magam attól, hogy nem tudtam kezelni a „lehetőségeket”.

A kijárási korlátozás bevezetése után, egymás érték az online programkínálatok. Engem sok minden érdekel, örültem, hogy kiélhetem tanulási és szórakozási vágyamat.

Ingyen letölthető e-bookok között válogathattam először. Amelyik megtetszett, azt valami okból mégsem tudtam letölteni. Nem baj, gondoltam, sajnos mostanában úgysem tudok az olvasásra odafigyelni, egyébként is álldogál néhány olvasatlan könyv a polcon.

Utána jött az ingyenes nyelvtanfolyam. De jó, évek óta szándékozom ismét nyelvet tanulni! Itt a remek alkalom, itthon vagyok, idő lesz rá, gondoltam naivan. Na, azért ez tévesnek bizonyult. Bár be kell valljam, valahol mélyen sejtettem, hogy nem lesz most sem több időm, hiába spórolom meg az utazás egy óráját. A regisztrálás sikerült, a nyelvtanulás sajnos nem. Lehet, hogy én voltam kétbalkezes, de csak a haladó anyagot tudtam elérni. Könnyű, érthető, kezdő nyelvleckét nem találtam. Nyelvtanulás egyelőre feladva.

Az itthoni munkavégzés alatt jóval kevesebbet mozogtam, mint a munkahelyen. Ott azért óránként többször felállok, odamegyek a nyomtatóhoz, itt elég a kezemet kinyújtani. A reggeli-délutáni gyaloglás a metróhoz, villamoshoz is kimaradt, így elég hamar feltűnt, egyre nehezebb, egyre jajgatósabb felállni, elindulni. Hoppá, ez nem lesz jó! Mire újból munkába mehetek, nem tudok majd lábra állni, gyalogolni. Megrémültem. Amint találtam nekem való online tornát, gondolkodás nélkül belekezdtem, és azóta is, hetente háromszor tornázom. Nem mondom, hogy túl lelkesen, pedig nagyon jók, azonban fél szemmel mégis az órát figyelem, hány perc van még hátra. A mozgás hatása érezhető, gond nélkül felállok, elindulok. Nincs jajgatás.

Mindenféle izgalmas, vállalkozóknak való képzés ajánlatok is jöttek. Érdekeltek természetesen, kettőre is regisztráltam, végül időhiány miatt egyiket sem néztem meg. A hírlevelek azóta is érkeznek.

Következett egy több napos előadás sorozat. Ezt igyekeztem meghallgatni, amennyire a munka mellé befért, legalább a reggelit és a délutánit. Érdekes volt, de a végére már sok lett.

Közben persze nemcsak okosodni volt lehetőség, de szórakozni is. Regény felolvasás esténként, elsőt meghallgattam, nagyon jó volt, a többi rész mégis kihagytam. Olvasópróbák, azok is tetszettek, kettőt végig nevettem, a továbbiak elmaradtak.

Nyomasztott, hogy itt a sok lehetőség, nekem pedig nincs időm rá, vagy kedvem, talán erőm se.

Ideges lettem tőle, egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Erkélyen sétálás közben rájöttem, hogy a lehetőségekből feladatot csináltam, és az el nem végzett feladatok (munkák?) nyomasztókká váltak, lelki beteggé tettek.

Nem voltam képes normálisan kezelni a helyzetet, kiválasztani egyet-kettőt, ami jobban érdekelt, a többit pedig „elengedni”. (Juj de utálom ezt a szót valamiért!)

Elfeledkeztem a közmondásról: „Jóból is megárt a sok!”

Miután erre rájöttem, nem foglalkoztam tovább az online kínálatokkal. A tornák maradtak, a többit „elengedtem”, ezzel megszabadultam a terhektől.

(Bevallom, némi dilemmázás után azért ma még regisztráltam egy két napos előadás sorozatra. Igyekszem majd nem feladatnak tekinteni, és ha jut rá idő, meghallgatom, egyébként lelkiismeret-furdalás nélkül kihagyom.)

PJudit

Képek forrása: Pixabay