A kisfiú az ablaknál állt. Sürgető tekintettel nézte a parkolót. Minden porcikáján látszott, valakit nagyon vár. Mikor lefékezett az ismerős autó, mosoly ragyogta be arcát.

- Itt van! – kiáltotta, és rohant a kijárat felé.

A csöngetésre boldogan tárta ki az ajtót.

- Szia apa!

- Szia Bence! – a magas férfi fölkapta, magához ölelte a gyermeket.

- Hét óra körül jövünk! – nézett az asszonyra, aki puszit küldött fiának.

- Sziasztok! Érezzétek jól magatokat! – integetett utánuk a nő mosolyogva. A férfi egy pillanatig rajta felejtette tekintetét.

- Hogy csillog a szeme! Milyen boldog, és milyen szép! – suhant át rajta a gondolat, némi keserűség maradt a nyomában.

- Akkor állatkert? – kérdezte Bence a kocsihoz érve.

- Persze, ahogy megbeszéltük.

A kisfiú álmosakat pislogott.

- Aludj kicsit! – biztatta az apja, – sokat mentünk, elfáradtál.

- Nem, inkább mesélj! A te mesekönyvedből! Még a tortát is meg kell ennünk!

- Majd indulás előtt, jó?

- Szia apa! – bújt hozzá búcsúzóul. – Nagyon klassz nap volt! Legközelebb mit csináljunk?

- Majd kitaláljuk. – megölelte, megpuszilta. – Várj csak! Tessék, a kedvenc csokid! Majdnem elfelejtettem!

Ránézett az ajtóban álló asszonyra. Eszébe jutott a reggeli keserű érzés. Átjárta az irigység. Volt felesége a válás után fél évvel férjhez ment, és hamarosan megszületett a közös gyerek is. Ő pedig, bár ő volt a férfi, akiknek általában könnyebb a pártalálás, még mindig, lassan három éve, egyedül volt.

- De te edd ám meg! Neked vettem, nem a többieknek! – mondta fiának, önmaga számára is váratlanul, miközben odaadta a csokit.

- Sziasztok! – rohant be a szobába Bence örömmel, meglátva kisöccsét, és nevelőapját. – Én is labdázhatok? – ült le közéjük, megsimogatva öccse hátát. Guritgatták egymásnak a labdát. A másfél éves Marci hol ide, hol oda, ahogy sikerült. Bence már ügyesen, ahogy egy hatéveshez illik.

Közben gondolkodás nélkül fogta a csokiját, és elkezdte eszegetni.

Öccse meglátva, felé nyújtotta a kezét, és babanyelven ő is kért. Bence szokásához híven, automatikusan törte ketté, mikor fülében felcsendültek apja szavai, „Neked vettem, nem a többieknek.” Megállt a keze a levegőben, anyjára nézett segélykérően.

- Apa azt mondta, én egyem meg, nekem vette! – és elkezdtek csorogni a könnyei.

Anyja ránézett a férjére, csodálkozva, tehetetlenül. Ilyen eddig nem volt. Mi történhetett? Marci üvölteni kezdett, és nyúlkált a csoki után. Bence tehetetlenül zokogott.

- Gyere, Marci, körülnézünk a hűtőben, hátha akad valami számodra! – kapta fel az apa kisfiát, és indult vele a konyhába. A gyerek még mindig sírt, és a csokit nézte. Apja bezárta maguk után az ajtót.

- Ne sírj Bence, semmi baj! – ültette ölébe édesanyja a fiát. – Edd meg nyugodtan, amíg Marciék nincsenek itt. Hiszen ez a kedvenced! Majd ő kap másikat. Semmi baj!

A gyerek könnyes szemmel majszolt. Nem ízlett neki úgy, mint máskor. Mire befejezte, kisöccséék is visszajöttek, egy nagy banán társaságában. A sírás abbamaradt, de a hangulat elromlott.

- Nem tudom, mi ütött a volt férjembe! Majd beszélek vele, gondolkodjon el rajta, vajon hány embernek okozott fájdalmat a felelőtlen kijelentésével! – döntötte el reggelre az asszony.

PJudit

Képek forrása: Pixabay