Sokat hallottam már a hálanaplóról. Áttanulmányoztam, miért jó, ha vezetjük. Többször elhatároztam, nekem is kell, de a megvalósítás mégis évekbe tellett.

Egy ideje rendszeresen kapok ajándékba különféle „füzeteket”, hogy legyen mibe írogatnom, ha éppen nincs kéznél a számítógép.

Eddig nem sikerült használatba vennem őket. Általában papírlapokra, borítékok hátuljára jegyzem fel a hirtelen jött gondolatokat. Az egész lakást ellepik a jegyzetek.

Az ajándék füzetek kiválóak lennének naplónak. Akár hálanaplónak is. Az én hálanaplóm azonban eddig csak fejben létezett. Nincs időm papírra vetni? Nem, szerintem egyszerűen lusta vagyok.

Januárban döntöttem el, hogy minden reggel átgondolom, az előző nappal kapcsolatban miért lehetek hálás. Ez nem azt jelenti, hogy részletesen végig megyek a napi történéseken, csupán pár perc alatt három-négy dolgot kiválasztok.

Néha valóban jó élmények, színház, koncert, egy beszélgetés, vagy egy finom ebéd, de nem ez a jellemző. Inkább olyanokért vagyok hálás, hogy nem következett be amitől tartottam, féltem, vagy ha mégis, akkor sikerült megoldanom.

Külső szemlélő nem látja, mert láthatatlan, de sötét lencséjű szemüveget hordok, amin keresztül meglehetősen sötéten látom a világot. Sokat rettegek, aggódom, bosszankodom.

Egy idő után rájöttem, azzal, hogy kiválasztom, amikért hálás lehetek, valójában az előzőleg eléggé negatív napomat más, színesebb köntösbe öltöztetem. Este még a sok félelem él bennem, amin folyamatosan agyaltam napközben. Másnap viszont más szemmel, vagy más szemüvegen át nézem mindezt, észreveszem a jó dolgokat is, azokra koncentrálok. Mi a haszna mindennek? Rájövök, hogy nem is volt olyan rossz a napom.

Arra gondoltam, mivel gyakran előfordulnak hasonló problémák, amik legtöbbször nem is valósak, csak feltételezettek, vagy ha valósak, akkor megoldom őket, ezért szerencsés lenne mindezt le is írni. A reggeli hálának nem marad nyoma, hamarosan elfelejtem. Egy füzetben viszont vissza lehet lapozgatni, rácsodálkozni, „jé ez hetente előfordul, és mindig meg is oldom, tehát felesleges rajta idegeskedni”. Ezzel a módszerrel valószínűleg csökkenne az aggodalmaim száma. Attól pedig remélhetőleg szebb lenne az életem.

Így jutottam oda, hogy mától papírra vetem, miért is vagyok hálás.

Három héttel ezelőtt meglepő élményben volt részem.

Éjjel nyomasztó álmom volt, felriadtam. Reggel fújt a szél, szakadt az eső, vidéken voltam, ernyőt nem vittem. Mire az állomásra indultam, kisütött a nap. A helyjegyem az ajtó mellé szólt, nem szeretek ott ülni. Kicsit hátrébb volt üres hely, kényelmesen ülhettem egész úton. Aztán jöttek a telefonok, a munkahelyi feladatok. Ami sürgős volt, sikerült megoldanom, mégis, csak a negatívumok tűntek fel. Délre már szinte feketében láttam a világot.

Szolnokon felszállt egy fiatal anyuka a kislányával. Odaültek velem szembe. A kislány az asztalon fekvő könyvem könyvjelzőjét kezdte el piszkálgatni, mire édesanyja rászólt, hogy ne nyúljon hozzá. Mondtam, nyugodtan játsszon vele, sőt, ha szeretné, szívesen neki is adom. Örömmel elfogadta, majd elmesélte, hogy öt éves, ősszel már hat lesz. Pár szót beszélgettünk még, majd édesanyjával folytatta tovább a csevegést, én pedig olvasni kezdtem. Következő állomáson leszálltak. Anyja felöltöztette a kislányt, aki aztán odarohant hozzám, átölelt, és még leszállás előtt is lelkesen integetett, küldte a puszikat. Számomra meglepő, de nagyon kedves volt a viselkedése. Szebbé tette a napomat. Ezért igazán hálás lehetek. Én pedig mindezt másnap reggelre elfelejtettem, csak délután jutott eszembe.

A hálanaplót mától esténként megírom, hogy már elalvás előtt megállapíthassam, „egész jó napom volt!” A sötét szemüveget pedig igyekszem rózsaszínűre cserélni!

Judit