Nem emlékszem az első találkozásunkra, de már nagyon régen volt, az biztos. Délután elgondolkodtam, milyen emlékeim vannak Rólad. (Felajánlottad, hogy tegezhetlek, és én továbbra is élek ezzel a megtisztelő lehetőséggel.)
Amikor megszűnt a munkahelyem, vállalkozóként elkezdtem felnőtteket informatikára oktatni. Először a barátnőmnek tartottam „próba” órákat. Vele, és rajta teszteltük, érthetően magyarázok-e, illetve egyúttal gyakoroltam a „tanítást” is. Amint meghallottad lányodtól a hírt, jelentkeztél Te is tesztalanynak. Figyeltél, és tele voltál kérdésekkel. Látszott, mennyire érdekel a téma. Kérdéseket szerintem, csak az tud feltenni, aki valamennyit konyít is a dologhoz. Te kíváncsi voltál a számítógéppel kapcsolatos minden információra, és roppantul élvezted „oktatásomat”.
Most már elárulhatom, egyrészről örültem lelkesedésednek, másrészt nagyon fájt a szívem, és szomorú voltam. Téged látva, eszembe jutott édesapám, hogy ő is hogy élvezte volna a számítástechnikával való ismerkedést. Hiszen ő is, ugyanúgy, ahogy Te, nyitott volt minden újra, de ezt sajnos már nem érhette meg. Úgy éreztem, a sors nagyon igazságtalan volt vele szemben.
Aztán az idők folyamán „profi” géphasználó lettél. Lelkesen mutattad meg, milyen nyilvántartás készült általad a hanglemezeidről.
Erről eszembe jut a zene! Szerettél zongorázni, és nemcsak szerettél, de tudtál is! Ifjúkorodban játszottál a Metró klubban. Egyszer nekünk is tartottál egy rövid koncertet, mikor lányoddal ellátogattunk Hozzátok.
Emlékszem, kaptam kölcsön egy szintetizátort, és Tőled kértem kottát, hogy kipróbálhassam. Valaha tanultam zongorázni, de az a tudás már rég elfelejtődött. Neked, nyilván csak haladóbbaknak való kottáid voltak. Hát, megküzdöttem vele. Először a jobb kézzel gyakoroltam, aztán a bal kézzel. Most jött volna a két kézzel rész, de ez nem ment. Majdnem feladtam, végül mégsem tettem, és sikerült megtanulnom a darabot. Ez is már nagyon régen volt!
Aztán a szőlő szüretek! A tokodi telket ilyenkor rengetegen lepték el. Szorgosabb, és lustább kezek szedegették a fürtöket. Enyémek inkább az utóbbi csoportba tartoztak. A jó kis otelló szőlő, a kedvencem! Szép emlék. Szerencsére a „lustábbak” is kaptak a finom, tartalmas ebédből, így én se maradtam éhen. A borból is jutott kóstoló egy-két üveggel évente. Utólag is köszönöm. Elárulom, a tokodi pálinkából még mindig lötyög pár deci egy üveg alján a szekrénypolcon. Gondoltam, most esetleg torokfertőtlenítésre fel lehetne használni.
Emlékszem, legutoljára úgy mentem el, hogy éppen ínhüvelygyulladásom volt, így egyáltalán nem szüreteltem, de a jó hangulatot azért nagyon élveztem. Legkisebb unokád, aki ma már nagylány, akkor még pici, karonülő tündéri csöppség volt.
Amikor a jelenlegi lakásomba költöztem, átjöttél Te is segíteni. Pont szombat volt, ilyenkor panelházban nem illik fúrni. Mi emiatt hezitáltunk, Te felkaptad az ütvefúrót, és seperc alatt bent voltak a kampók, lehetett felakasztani rájuk az előszobafalat. A szomszédok szinte még meg sem hallották a zajt, már csend is lett.
Ma útnak indultál. Szép időben, kék ég, napsütés, virágzó fák, és daloló madarak kísérnek utadon. Remélem, szőlőtőkékkel borított lankás táj lesz a végén, és várni fog egy zongora is. Kottára Neked nincs szükséged.
Jó utat kívánok, kedves Imre bácsi!
Sok szeretettel, Judit
Képek forrása: Pixabay
