Ma reggel úgy ébredtem, „mintha” kicsit fájna a torkom, és „mintha” nem érezném jól magam. Rettenetesen hipochonder vagyok, ehhez társul némi szorongás is. Azért került idézőjelben a mintha szó, mert nálam ezt nem lehet biztosan tudni. Ha valamitől félek, megjelennek a tünetek, amik nem feltétlenül valósak. Szerencsémre, ilyen esetben mindig van kihez fordulnom!

Most viszont tétován álltam a telefon előtt. Mindenki gondban van. Tehetek-e rájuk plusz terhet? Segíteni nem tudnak, hiszen ha tényleg a vírus, nem jöhetnek ide. Nem fertőzhetem meg őket. Lehetek olyan önző, hogy nyakukba zúdítom a félelmemet?

Aztán elgondolkodtam. Egyedül születünk, nem mutatja senki az utat, és egyedül halunk meg. Még ha fogják is közben a kezünket, egyedül kell átmennünk a fényes kapun…, és bizony, az életben is sokszor egyedül kell helytállnunk.

Nekiláttam a házimunkának, hogy lekössem magam.

Már csütörtök óta nem járok dolgozni, kerülöm az embereket, és óvatosságból még a barátokat is. Legalábbis a mellőzzük a személyes találkozást.

Rövidesen megszólalt a telefon. Egyik barátnőm jelentkezett. Elmeséltük aggodalmainkat, megnyugtatott, kicsit nevetgéltünk, aztán folytattam a munkát. Rövidesen sógornőm volt a vonalban, hogy sétálunk-e a déli napsütésben. Végül abbamaradtunk, hogy most inkább nem. Megnyugtatott a velük való beszélgetés. Éreztem, nem vagyok teljesen egyedül.

Bár a személyes találkozás lehetősége nagyon hiányzik, mégis úgy gondolom, nem teljesen igaz Orson Welles idézete:

„Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.”

Nem illúzió. Ha barátaink vannak, akkor szerintem nem vagyunk egyedül.

Sokszor tapasztaltam már, hogy számíthatok a családtagjaimra, barátaimra. Elmondhatom nekik örömömet, meghallgatják bánatomat, és segítenek, ha segíteni kell. Ezer köszönet mindezért! Annál borzasztóbb, úgy gondolom, nincs, ha az ember már az örömét sem tudja megosztani senkivel.

Az meg pláne jó, ha olyan kapcsolataink is akadnak, akik az emberre a megfelelő pillanatban bátran rákiáltanak, úgy, olyan hangnemben, amitől képesek vagyunk a padlóról is felállni.

Végezetül egy számomra fontos, a fenti gondolathoz kapcsolódó Radnóti Miklós idézet:

„Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”

Kívánom, hogy mindenkinek legyen legalább egy ilyen barátja!

Judit

Képek forrása: Pixabay