Engem semmire. Első gondolatom ez volt, amikor a kérdést feltettem magamnak. Aztán eltelt egy nap, és sorra jutottak eszembe a már elfeledett tavalyi emlékek. Ahogy felidéztem őket, világossá vált, hogy 2019 legfontosabb tanítása számomra a hit volt. Hinni egy-két jó dologban, és elsősorban hinni magamban.

A hitről Radnóti Miklós versidézete jut eszembe:

„s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,”

Vajon gyermekkorában a költő tényleg nem felelt aznap, amikor rálépett a kőre? Hiszem, hogy nem, mert a hite csak akkor élhetett tovább, ha bejött. Amennyiben feleltetik, másnap már nem lépett volna a kőre. Akkor felnőttként már az egészre nem is emlékezik, és nem kerül bele a versbe.

Hinni egy-két jó dologban.

Vannak egészségügyi problémáim, ráadásul rettenetesen hipochonder vagyok. Tavaly év elején hallottam pár termékről, utána néztem, melyik mire jó. Kiválasztottam kettőt, bízva, hogy a bajaimon javítani fognak. Azóta folyamatosan fogyasztom őket. Hiszek bennük, hiszem, hogy használnak, és kevesebbet aggódom, ami nem hátrány.

Tényleg hatásosak? A laboreredményeim javultak.

 Hinni magamban.

Áprilisig jártam két személyiség fejlesztő tanfolyamra. Mindegyik arra volt hivatott, hogy szebb, nyugodtabb, harmonikusabb életet tudjak élni. Megtanultam, a változásért tenni kell. A végén vizsgáztunk. Először nem szándékoztam részt venni rajta, mire eljött az idő, meggondoltam magam. Tanultam rá, izgultam nagyon, és levizsgáztam. Büszke voltam, és vagyok is rá. Adott egyfajta tartást. Ha akarom, képes vagyok rá.

Húsvétkor hívtak Erdélybe, pár napos kirándulásra. Egyrészt szívesen mentem volna, másrészt tele voltam visszatartó félelmekkel. 10 km-es túrát említettek a leírásban. Ez megrémisztett, hiszen régen másztam hegyet utoljára. Kényelmesen élek, megerőltető mozgást nem végzek. Sétálgatok egy-két órát, de azért az nem 10 km. A tanfolyam, és a sikeres vizsga azonban olyan erőt, magabiztosságot adott, hogy elhittem, képes vagyok rá, és belevágtam. Őszinte leszek, a 10 km még a könnyebb része volt. A többiről, ha előre tudok, fel sem merül bennem az elmenetel, de ott voltam, megcsináltam! Minden túrán részt vettem, mindenhova felmásztam. Nyilván, sokszor elfáradtam, de végül nagyon büszke voltam magamra. Megtanultam, többre vagyok képes, mint gondoltam volna. Elhatároztam, ezek után rendszeresen eljárok túrázni. (Ezt sajnos azóta sem tettem meg.)

Még a tanfolyamon, úgy döntöttem, hisz a célokért tenni kell, mivel az írás fontos számomra, minimum napi 10 percet írni fogok. Általában az ember az előadást meghallgatja, aztán nem tesz semmit. Csak várja a változást. Így tettem én is.

Egy napsütötte reggelen a 4-6-os villamos megállójában megláttam egy novella írói pályázat hirdetését. Határidő, május 1-e. Fellelkesültem, pályázom! Elolvastam az előző évi nyertes műveket, és vártam a "nagy ötletet".  Hiába, nem jött. Megállapítottam, nem érdemlem meg, hogy pályázhassak. Régóta nem írtam, hogy képzelem, hogy rögtön tudok egy jó novellát írni, mely alkalmas a beküldésre? Magamba szálltam, eszembe jutott a napi 10 perces írás vállalásom, és nekikezdtem. Nap, mint nap, egyet sem kihagyva. Csináltam, nem volt nyűg, élveztem. Utána jött a sógornőm tanácsára a blogírás. Kellett a bátorság az első bejegyzések közzétételéhez. Valójában még most is van bennem némi gyomorgörcs, mikor rákattintok a gombra. Belevágtam, és folytatom azóta is, kitartóan. Elkönyvelhetek sikereket, VIP tag lettem, voltak írásaim, amiket sokan olvastak. Megtanultam, a kitartó munka meghozza gyümölcsét. Rájöttem, tudok eltökélten dolgozni a cél érdekében. Elkezdtem hinni magamban, megtapasztaltam, ha valamit el akarok érni, képes vagyok rá.

Nem szoktam év végén átgondolni az évben történteket. Most azonban megállapítottam, hogy ezen a szokásomon jó lesz, ha változtatok. Örülök, ha késve is, de megtettem.

Köszönöm, hogy olvastál

Judit

kiemelt kép: Pixabay