- Jaj, rohannom kell! - kapta fel kabátját az ismerősöm, és futva indult az ajtó felé. - Lekések a bridzsről!

Az utolsó szó megdobogtatta a szívemet. Micsoda?

- Várj! Hogy-hogy bridzs? - kiáltottam, miközben villámgyorsan igyekeztem utána.

- Majd hívlak! - hallatszott a lépcsőházból a kiáltása.

Visszaültem a helyemre, és rám tört a nosztalgia.

Gyermekkoromban nagyon szerettem kártyázni. Nyáron az unokatestvérekkel reggeltől-estig vertük a blattot. Römi, kanaszta, vagy snapszer, mindegy volt, lényeg, hogy kártya kelljen hozzá. Írtuk a nyerő pontokat, és a végső vesztes jutalma a "bunkó" volt.

Egyetemista koromban bővült a repertoár. Sítáborban tanítottak ultizni, ahol a tanulópénz sok-sok cseh korona volt. Ez utal a játékom minőségére. Nyári táborban, a szőlőtőkék árnyékában sajátítottam el a póker rejtelmeit. Első játszmámat partnereim nagy meglepetésére, ász pókerrel nyertem.

Mikor "dolgozó felnőtt" lettem, elmaradtak a kártyacsaták. Csak néha játszottunk, a megszokott kedvencek helyett, a gyerekek kedvéért „solo”-t.

Este megcsördült a telefon, és ismerősöm elmesélte bridzstanulásának a történetét.

Belelkesedtem. Még aznap meghoztam a további életemet megváltoztató döntést: ismét fogok kártyázni! Kinyomoztam, mikor indul a következő tanfolyam, és barátnőmmel együtt jelentkeztünk.

Nemsokára elkezdődött az új életem.

Persze, mint általában a „kezdetek”, ez se ment számomra egyszerűen.

Mint mindenki, én is láthatatlan, de teli zsákot cipelek a hátamon. Viszem szüleim, nagyszüleim, elődeim örökségét. Nehéz a zsák.

Úgy nőttem fel, hogy az volt a követelmény, kiválóan tanuljak, hisz más dolgom úgy sincs. Lehetőleg ötösöket hozzak. Ha besikeredett egy-egy négyes, behúzott nyakkal mentem haza. Nem, nem bántottak, de szüleim szeméből látszott a csalódás. Én persze igyekeztem. Mindent megtettem az ötösökért. Az élet verte belém, vagy csak én alakítottam ki magam felé az elvárást, hogy a legjobbnak kell lennem. Most már átlátom (talán), de még mindig bennem van ez az érzés, mint feladat, szinte minden téren.

Elmentem az első bridzs órára. Voltak a csoportban kezdők, és gyakorlottabbak is. Oktatónk egy fiatal, okos, jópofa srác. Kiváló tanár.

Kártyáztunk. Még különösebb tudás nélkül játszottuk a partikat. Bennem megjelent a „tökéletesnek kell lenned” gondolat. Rossz érzés volt, hogy nem én vagyok mindig a győztes. Egyre idegesebb lettem. Szünetre már odáig jutottam, hogy azon kezdtem el aggódni, felment-e annyira a vérnyomásom, hogy megüssön a guta. Győztem nyugtatót bevenni. Egyébként is eléggé nyugtató függő vagyok.

Elkezdődött az óra második fele. A nagy győzni akarástól még jobban vesztettem.

Hatalmas gond társaságában indultam haza. Most mi lesz? Így ezt nem lehet csinálni. Ha ennyire stresszelem magam ezen, ami csak hobbi, játék lenne, és nem vérre menő háború, akkor totál kikészülök. Idegeskedés és dühöngés lesz a szórakozásnak szánt tanfolyamból. Hagyjam abba, amit még el se kezdtem, aminek úgy örültem?

Legközelebb dilemmáztam: menjek, vagy ne menjek? Mit tegyek? Mit tettem volna. A szokásost. Nyugtatót vettem be. Dupla adagot. Hatott. Ideges nem voltam, álmos igen. Gondolkodni nem tudtam, nyerni sem.

Megállapítottam, hogy túlzásba vittem a stresszoldást, de legalább ott voltam, nem adtam fel.

Harmadszor szimpla adag nyugtatóval vetettem magam a játékba. Már tudtam gondolkodni, és ideges sem voltam. Beletörődtem, nem mindig nyerhetek, túl lehet élni a vesztést is. Élvezni kezdtem a játszmákat.

Negyedszerre már nem kellett nyugtató. Nagyon örülök, hogy az első alkalom után nem adtam fel.

Három éve járok az egymást követő tanfolyamokra. Nem tartozom a legjobbak közé, de örömmel játszom a társaimmal, jól érzem közöttük magam. Ha nyerek, örülök, ha nem, elfogadom, dühöngés nélkül.

Egy biztos, a bridzs nagyon jó, érdekes, logikus játék.

A tanterem falán József Attila: Osztás után című verse olvasható.

(Meghallgatható: Itt)

PJudit

Képek forrása: saját