Elvira, túl korán elkészült, így kicsit még pihenhetett a vendégek érkezése előtt. Leült az ablak mellé, és a kertet nézve elmerengett.

Átszűrődött a szomszéd szobából kislánya zongorajátéka.

„Hogy utáltam zongorázni! - emlékezett vissza - de muszáj volt.

A mi társadalmi köreinkbe tartozó lányoknak kötelező volt zenét tanulni! Megfogadtam, ha szülő leszek, én nem így csinálom. Az én gyerekeimnek legyen boldogabb gyermekkora, mint nekem volt. A folyamatos feladatok: nyelvtanulás, kézimunkázás, zeneórák…, nem volt semmi szabadidőm. Pedig mennyire vágytam babázni! Hogy irigyeltem a „szegény” gyerekeket, akik kint játszottak, nevetgéltek. Irigykedtem, milyen boldogok is ők!... És tessék, én is olyan szülő lettem, mint az enyémek voltak! A gyerekeknek egy feladata van, a folyamatos tanulás. Győző még csak hat éves, de már lovagol és vív. Eleonóra pedig szépen zongorázik, és ha társaság van nálunk, zenél a vendégeknek. Már elkezdtük a kelengyéjét hímezni, bár még csak tizenkét éves. Miként juthattam idáig, hogy elfelejtsem a gyerekkori fogadalmamat, és a saját kicsinyeimet is olyan boldogtalanná tegyem, amilyen én voltam?”

Üres tekintettel nézett maga elé. „Most vajon boldogabb vagyok? Szépen élünk, mindenem megvan, de valahogy olyan állóvíz az életem. Nem mintha lenne időm unatkozni!”

Nagy, kertes házban laktak a férjével és a két gyerekkel. Szakácsnő, szobalány, kertész, nevelőnő élt velük, irányításuk a háziasszony feladata volt. A hetente adott estélyek rendezése is az ő vállán nyugodott. Ma is ez várt rá.

A csengőszóra felugrott, és indult beengedni a férjét. Közben megpillantotta magát a szemben álló tükörben. Fehér fodorral díszített, földig érő lila ruhát viselt. Haja rafinált kontyba fogva. Szemét alig tudta elvenni a tükörképéről. „Milyen szép vagyok!” – elmosolyodott – „Vajon miért vettem fel ezt az új ruhát? Hiszen a hétvégi színház bemutatóra varrtam. Mégis, számomra is váratlanul, ezt kaptam ki a szekrényből.”

Férje homlokon csókolta, és meleg tekintettel nézett az asszonyra. – Milyen gyönyörű vagy! – szólt, és lágyan megsimogatta a hátát.

Szerette férjét, de inkább barátság volt ez, mint szerelem. A szüleik hozták össze házasságukat. Szinte alig ismerték egymást az esküvő előtt, mégis szépen éltek, különösen a gyerekek születése után.

Lassan érkezni kezdtek a vendégek. A házaspár együtt fogadta őket, mindenkihez volt pár kedves szavuk. Rokonok jöttek, és az ügyvéd férj néhány üzlettársa.

Az asszony elpirult, mikor észrevette az éppen belépő, magas, szakállas férfit, ura közvetlen kollégáját, Dénest. A fiatalember tekintette láthatóan őt kereste. Elindultak egymás felé. Dénes kezet csókolt, közben rámosolyogott.

– Milyen gyönyörű ma is! Kitündöklik a tömegből a lilaruhás hölgy!

Szíve hevesen vert, furcsa érzés kerítette hatalmába, amelytől megszólalni sem tudott. Csak nézte a férfit, és közben rájött, miért is vette fel az új ruhát.

Kislánya rövid zongorajátékkal köszöntötte a vendégeket. Minden izgalom nélkül, mosolyogva, önfeledten játszott. A végén bájosan pukedlizett. Hatalmas taps volt a jutalma. Arca ragyogott a boldogságtól, ahogy hallgatta a dicséreteket.

A vendégek hangosan beszélgettek, nevetgéltek. Összeszokott társaság volt.

A vacsora előtt a nevelőnő behozta a gyerekeket, hogy elköszönhessenek. Dénes elindult Elvira felé. Az asszony érdeklődve nézett rá. Hirtelen meghallotta kisfia kacagását. A hang irányába fordult. A gyerekek, apjuk ölében ültek, és nevetgélve ölelték át a férfit. „Milyen boldogok” - futott át Elvira agyán. „Mindhárman milyen boldogok”. Szívét melegség járta át, miközben a két gyerek már feléje futott.

Miután elbúcsúztak anyjuktól is, az asszony rámosolygott Dénesre.

- Jöjjön, kedves Dénes, bemutatom az unokahúgomnak. Ugye nem akar örökre agglegény maradni?

(A kitalált történethez, Szinyei Merse Pál: Lilaruhás nő című festménye adta az ötletet. A fotó a wikimedia commonsból származik.

A festő és felesége életéről olvashatunk itt.)