Sóhajtott egy nagyot. A kiáramló levegő nyomán megjelent egy fényes alagút. Kellemes, hívogató zene szólt belőle. Kikelt az ágyból, elcsodálkozott fürgeségén. – Úgy látszik éjjel jól kipihentem magam! – gondolta. Magabiztos léptekkel elindult a fényalagútban, követve a zenét.

– Vajon hová vezet? – merült fel benne, és kíváncsian ment tovább. Az alagút szélesedni kezdett, végül teljesen eltűnt. Előtte állt egy régen látott ismerős. Különösebb csodálkozás nélkül átölelte, megcsókolta. Az érintkezésük olyan volt, mint egy enyhe fuvallat.

- Szervusz Pál! Örülök, hogy látlak. Hiányoztál! Milyen fiatal vagy! Semmit sem változtál.

- Szervusz Julcsi! Te is hiányoztál, de nem sürgethettem a találkozást.

- Ennyi idő után már tényleg nevezhetnél a rendes nevemen! – szólt rá, mosolyogva.

- De én így szeretlek hívni! Mindig is a Julcsit szerettem. Ha neked ez nem tetszik, igyekezz helyette Ellát hallani. Ha akarod, sikerülni fog. Gyakorold!

- Na, erre kíváncsi leszek! Most hova megyünk?

- Megmutatom a szállásunkat.

Alattuk mintha köd gomolygott volna. A zene továbbra is halkan szólt. Könnyedén, gyorsan haladtak, különböző színű, üvegfalú épületek között. Autóknak, buszoknak nyoma sem volt. Se fa, se virág. Mégis az otthonosság, a béke sugárzott mindenből. Rápillantott a mellette lévő épület falára, és meglepetten megállt. Ismerősnek tűnő, barna, hullámos hajú, fiatal nő nézett vissza rá.

- Hát ez ki? Ez nem én vagyok!

- Dehogynem! Olyannak látod magad, amilyennek szeretnéd. Tetszel így?

- Igen. Te is ilyennek látsz? Hol vannak a ráncaim? A fehér hajam?

- Én olyannak látlak, amilyennek én szeretnélek látni. Ráncok, fehér haj, már a múlté. Baj?

- Dehogyis!

- Megérkeztünk. – Beléptek az épületbe. A sok egyforma ajtó közül a harmadikat nyitotta ki a férfi.

- Parancsolj! – engedte maga elé a nőt.

Belépett, körülnézett. Minden üvegből. Két ágy, ágynemű sehol, pár fotel, egy asztal.

- Foglalj helyet! – intett Pál a fotel felé. Ella leült, és az üvegfotel tökéletesen az alakjához simult. Puhává és meleggé változott.

- De jó kényelmes!

- Mint minden, itt. Hozok valamit inni.

Visszatért, kocsonyás, színes folyadékkal teli poharakkal a kezében. Egyiket odaadta a nőnek. Ő kicsit furcsán nézegette, szagolgatta, végül belekortyolt.

- Mi ez? Finom.

- Finom, mint itt minden. Egyébként nem tudom, miből van. Ezt esszük. Nevezzük mannának?

A nő kicsit elgondolkodott, majd a férfi szemébe nézve megkérdezte:

- Hol vagyok? Álmodom?

- Nem. Már az álmokon túl vagy.

- Meghaltam – jelentette ki, különösebb szomorúság nélkül.

- Igen. Sajnálod?

- Jól érzem magam. Örülök, hogy veled lehetek. Mit tudsz rólunk?

- Majdnem mindent. Nem látunk benneteket, csak nagyon ritkán, de érezzük az érzéseiteket, halljuk a gondolataitokat, nagyjából követni tudjuk az életeteket.

- Beleszólni? Irányítani?

- Álmotokban üzenhetünk, vagy megfogadjátok, vagy nem.

- Hamar elmentél. Nehéz volt nélküled. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, vajon te mit tennél a helyemben? Ha velünk maradtál volna, vajon minden máshogy alakul? Szerinted jól csináltam, vagy te másképp tetted volna?

- Lehet, néhány dolgot másképp tettem volna, lehet, hogy nem. Így utólag már ki tudja? Szerintem, nagyon jól csináltad!

- Akkor jó. Hogy fogom tudni, mi van a gyerekekkel? Mikor láthatom őket?

- Rövidesen megérzed a gondolataikat. A születésnapjukon láthatjuk is őket. Ne aggódj, mindent tudni fogsz róluk.

- Örülök, hogy újra együtt vagyunk. Rossz volt nélküled!

- Nekem is nélküled. Jól fogod érezni itt magad. Nemsokára üdvözölik az újakat. Harsonaszó jelzi az idejét.

- Mivel telik a napotok?

- Követjük a lent maradottak életét, találkozunk az itteni ismerősökkel. Összejövünk, emlékezünk. Az emlékek megelevenednek, újra átéljük őket.

Ebben a pillanatban felhangzott a harsonaszó. Felálltak, elindultak. A férfi mutatta az utat. Kiértek az épület elé. A házak, mintha hátrébb lebbentek volna, a köztük lévő tér egyre tágult. Özönlöttek ki a lakók. Arcukon derű, mosoly.

- Sokan leszünk? Hogy férünk el?

- Tudod, sok jó ember, kis helyen is…

- Ember?

- Ja, lélek. Sok jó lélek, még kisebb helyen is elfér, mintha ember lenne.

A tér tágult, a lelkek gyűltek. Utat nyitottak egy szakállas, idős úrnak. Az megállt középen, és bár normális hangerővel, mégis mindenki számára hallhatóan, megszólalt:

- Sok szeretettel üdvözlünk minden újonnan érkezőt! Érezzétek jól magatokat. Akinek kérdése lenne, bárkinek felteheti. Mindenki tudja a választ.