Augusztus utolsó, és szeptember első napját pár családtaggal Keszthelyen töltöttük. Mindannyian voltunk már ebben a szép városban, de így, együtt, ebben a felállásban még soha. Némi izgalom volt bennem, vajon mi fog kisülni belőle? Vitába, veszekedésbe fullad-e a várva várt hétvége? Egyébként nem jellemző ránk a veszekedés, és a harag sem. De az új, ismeretlen helyzetből bármi kialakulhat.

Ketten vonattal érkeztünk, és első programként megnéztük a Balatont, a mólót, a hajókat, hattyúkat és a vadkacsákat. Megnyugodva állapítottuk meg, hogy minden hiánytalanul megvan, sőt, bár augusztus utolsó napja volt, de még a strand is üzemelt.

A part közelében bőségesen megebédeltünk. Közben megérkeztek az autós rokonok is.

Következett a séta a városban. Elhaladva a Zenepavilon, majd Erzsébet királyné  szobra mellett, átvágtunk a síneken.

A Helikon parkban találkoztunk össze a két nyaralótársunkkal.

A Főtéren rövid oktatást kaptam fotós rokonomtól, mit, honnan kellene fényképezni, hogy szebb legyen az eredmény. Az oktatás rám fért, bár nem biztos, hogy termékeny talajba hullott, és az sem, hogy szebb lett az eredmény.

A sétáló utcán fagyiztunk, majd beléptünk a Festetics–kastély parkjába.

A kastély bejáratánál lévő kávézóban csodaszép sütemények kínálgatták magukat. Rövid vívódás után, vesztettem, azaz rendeltem belőlük egyet. Nyugodtan állíthatom, nem csak szép, de finom is volt. Szépen sütött a nap, mégsem a teraszra ültünk, hanem a belső helységbe. Nem bántuk meg. A falat rengeteg, különböző formájú ingaóra díszítette. Nagyszüleimnek is volt egy, kíváncsian nézelődtünk, vajon láthatjuk-e itt a párját. Sajnos nem volt hasonló. Elgondolkodtunk, vajon mi lett a nagyiék réges-régi órájával? Méri-e az időt még valahol? Üti-e még az egész órákat?

Sütemény evés után folytattuk a bolyongást a parkban.

Bőséges vacsora zárta a fárasztó napot.

A szállásunkat, lányom, Kata foglalta. Ez volt az első eset, amikor nem én intéztem a nyaralással kapcsolatos dolgokat. A háttérből döbbenten néztem, ahogy felnőtt módra tárgyalt a recepción. Jó, tudom, korát tekintve már régen felnőtt. Más szemében. Én most szembesültem ezzel először.

Aztán éjjel jött a következő meglepetés. Hajnali 2 körül élénk zeneszóra ébredtünk. Kis ideig beszélgettünk, nevetgéltünk. Úgy tippeltünk, egyik környékbeli házban folyik a dáridózás. Bíztunk benne, majd csak abbahagyják, és lefekszenek. Hát tévedtünk.

3 óra körül Kata megelégelte.

- Szólok a rendőröknek, halkítsák le őket! – döntött, és már kereste is a telefonszámot. A helyi rendőrséget hívta. Szépen, udvariasan előadta a problémáját. Azok megkérték, hívja a 112-őt. Nekik is elmondta a zajos helyzetet, és én ismét megdöbbentem. Milyen határozott, felnőtt lányom van már nekem! Mikor történhetett ez? Hova lett a kicsi lány, aki nemrég még járni tanult? Mikor, és hogyan lett titokban ennyire felnőtt? Ezt a nyugodt, laza kommunikációt már nem a szüleitől tanulta, ezt már az élet tanította neki. Büszke vagyok rá!

A telefonálás eredménye: a „bűnös” egy közeli szórakozóhely, ahol hajnali 4-ig szólhat a zene. (Fél 4-re szerencsére abbahagyták.)

Másnap éjjel csönd volt. Véget ért a nyár.