A metró aluljárón baktattam keresztül, amikor egy sietős léptű férfira lettem figyelmes, kezében nagy szatyor. Odaért a kínai édességbolt mellé, a táskát teljes erejéből a földhöz-falhoz vágta, esett-gurult a tartalma az aluljáró mocskos kövezetére, ő pedig rá sem nézve „művére”, beviharzott az édességboltba

Meglepve néztem a kihullott titokzatos holmira, egy dolgot ismertem fel: egy zacskó szeletelt kétkilós kenyeret, ami valamilyen számomra ismeretlen ok miatt, nem volt lezárva, így a kenyérszeletek röpültek jobbra-balra, majd a koszban landoltak.

Döbbentem néztem. Hát ez meg mi a fene? Magánál van ez a fazon? Úgy látszik, neki még nem elég drága az 1000.- ft feletti kenyér sem.

Aztán feltűnt egy nő, valószínűleg a férfihez tartozott, mert odament a táskához, és nekiállt visszapakolni.

Közben továbbmentem. Hirtelen látom, amint 4-5 szelet kenyér elrepül mellettem. Nem néztem hátra, de nyilván a nő a földre esett kenyereket egyszerűen, lazán elhajította.

Nem tudom, kit dobott meg kővel az aluljáró, ezt a részt nem láttam, de gondolom ezért dobták „vissza” kenyérrel, kétszer is.

A nő szerint az aluljáró közepén heverő kenyérszeletek vajon miért voltak jobb helyen, mintha ott hagyta volna őket a fal mellett. Mi járhatott a fejében?

Egyébként nem a „felső” tízezer közé tartoztak, hisz azok nem járkálnak aluljárókban, sem kínai édességboltban, sem óriási tömött szatyorral. Nyilván nem dúskálhattak a pénzben.

Lehet hogy összevesztek, de akkor sem dobáljuk a kenyeret! Döbbenet! Normálisak az ilyen emberek? Eszükbe sem jut, míg ők így bánnak a kenyérrel, mások esetleg éheznek?

Hogy a vallásról nem hallottak, az biztos!

„Krisztus teste…” – mondja a pap a szentmisén. Én még ebben nőttem fel.

Mi az ételt, különösen a kenyeret, nagyon megbecsültük. Ételt nem dobunk ki, kenyeret meg pláne nem! - hallottam sokszor gyermekkoromban.

Nagymama, anyu mindig megkeresztelte a kenyeret, mielőtt megszegte.

Mikor az öregek kenyeret szelnek,
Rá még keresztet vetnek.
Nehéz kezük a morzsák után nyúl,
Szájuk halkan mormol.

Presser Gábor - Adamis Anna: Harmincéves vagyok

Én ezt már nem teszem, és sajnos sokszor megy élelem a szemétbe, de a kenyeret igyekszem megmenteni. Nagyon rossz érzés, ha mégis ki kell dobnom, és sose „csak úgy” kerül a szemetesbe, hanem becsomagolom.

Sajnálom, hogy szemtanúja voltam az esetnek, elrontotta az estémet. Legszívesebben leordítottam volna a fejüket, de valószínűleg, én húztam volna a rövidebbet, és vérző orral értem volna haza.

Borzalmas, milyen mélyre süllyedhet az ember!

Közeleg a karácsony, olyan jó lenne, ha megpróbálnánk minden gond, baj ellenére Ember maradni, Emberként viselkedni. Ne feledjük:

A legjobb dolgok mindig a közelünkben vannak - a lélegzet az orrunkban, a fény a szemeinkben, a virágok a lábunknál, a munka a kezünkben, az Igazság ösvénye előttünk. Ne kapaszkodjunk a csillagok felé, de becsüljük meg hétköznapi feladatainkat abban a biztos tudatban, hogy a mindennapi kötelesség és a mindennapi kenyér a legédesebb dolog az életünkben.

Robert Louis Stevenson (Citatum.hu)

PJudit

Fotó: Pixabay